Túloldal 19

TúloldalVáradi Ákos novellasorozata

Az előző részeket a kis képekre kattintva tudod újraolvasni!

túloldal_cover_880x400tuloldal02_cover_880x400tuloldal3_cover_880x400tuloldal04_cover_880x400tuloldal5_cover_880x400tuloldal06_cover_880x400tuloldal07_cover_880x400bsmokingtuloldal09_cover_880x400túloldal10_cover_880x400túloldal11_cover_880x400túloldal12_cover_880x400cover_tuloldal13_880x400tuloldal14_cover_880x400tuloldal15_cover_880x400tuloldal16_cover_880x400tuloldal17_cover_880x400tuloldal18

(I. 1/19)

– Szóval te is tudod, hogy mi van vele igaz? – Milán hangja jóval élcesebb volt, mint emlékeztem. Úgy háromszor találkoztam vele, mikor Zedbolgba költöztünk. Nem gondoltam, hogy valaha viszontlátom. Persze biztos jó okom volt rá, hogy megjegyezzem egy efféle fuvaros arcát. Már ha fuvaros még. Ilyen szempontból ugyanis nem nagyon tudtam megbízni azokban az emberekben, akik jobban ismerték Edgárt, mint én.

– Nem mondanám, hogy átlátom – feleltem hosszas hallgatás után.

– Miért is ne látnád át? – kérdezte a férfi – Hisz, tudod, hogy milyenek a szülei, látod, hogy milyen ő maga és azt is megérted, hogy miért kellett átjönniük.

– Nézze, ez koránt sem ilyen egyszerű – feleltem halkan. Fejben témánál voltam ugyan, de nem nagyon akartam beszélni róla.

– Tegezz nyugodtan, mégiscsak a Dániel fia vagy! – fordult felém Milán – Egyébként értem, amit mondasz, csak nem nagyon gondolom így. Ha olyan idős lennél, mint én, annyiszor láttad volna már ezt a helyzetet, hogy az első apró jelek után tudnád azt is, hogy mióta zajlik. Akármennyire is szeretnénk másképp hinni, ez a felállás nagyon is gyakori. Már-már általános.

Miközben ballagtunk ki a faluból, az úton egy fehér teherautó hajtott el mellettünk, de a rakterének ablakai voltak. Milán láthatta, hogy meglepődtem rajta.

– Ezek csapatszállítók. – magyarázta – A munkásokat viszi a bányába.

– Hány ember dolgozik itt? – kérdeztem, lecsapva az alkalomra, hogy terelhetem a témát.

– Mintegy két és fél száz. – hangzott a válasz – Nem olyan nagy bánya ez. Csetalegben az Északi II-est háromszázan művelik. Igaz, ott jóval több a gép.

Elismerően bólintottam, noha nem egészen értettem miről beszél. Ugyanakkor igyekeztem nem kimutatni ezt, nehogy abbahagyja.

– Innen Csetalegbe megy a szén, ugye? – kérdeztem.

– Igen. Most mondanám, hogy a csetalegi hőerőmű igazán beérhetné egy bánya összes szenével, de azt le kell szögeznem, hogy míg ez a gödör nem volt itt, addig senkinek nem volt munkája a környéken. És nézd milyen a jószerencse! Szenet kaptunk a seggünk alá.

– Úgy érted, hogy itt mindenki bányász? – fordultam Milán felé.

– Nem egészen, de mindenki ebből él. – mosolyodott el a férfi – Lett bánya, lett pénz, amit az ember elkölthet, így lett egy nagyobb bolt, nyílt még egy kocsma, lett fodrász, fogorvos, műkörmös, és sűrűbb buszjárat, meg ami kell. Tudod.

– Igen – bólintottam ismét. Láthatóan szeretett erről beszélni és örült, hogy hallgatom. Meg is tudtam érteni. Nem beszél személyesen minden átutazóval, a helyiek meg tudják ezeket a dolgokat. Így hát adtam alá a lovat – Te hol dolgozol?

– Hivatalosan beszállítok az Emőke boltjába.

– És nem hivatalosan?

– Vendégül látom a magad fajtákat.

– Oh – megdöbbenésem nem éppen jogos, de annál inkább valódi volt. Ami viszont jobban zavart, hogy sikerült visszakanyarodnunk az előző témához.

– Annak idején apáddal is megtettem ugyanezt.

Csend lett. Nem akartam megkérdezni, hogy mi történt. Elég volt nekem azt tudni, hogy én mit láttam belőle. Ezt a témát még Vikinél is érzékenyebben fogadtam. Milán hangján érződött is, hogy nem szívesen folytatja úgy a témát, hogy nem felelek.

– Tetszik, vagy nem, tudomásul kell venned, hogy ki fia vagy.

– Azt hiszem, jogom van úgy gondolni, hogy nem tetszik. – feleltem tömören.

– Ez igaz. – felelte – De tudnod kell róla, hogy sokat tett azért, hogy téged ne érjen kár miatta. Nem volt jó ember, de nem szabad gyűlölnöd emiatt.

– Nem gyűlölöm. – fordultam el a férfitől, mialatt újra és újra átgondoltam, hogy mit fogok mondani, ami nem cáfol rá erre – Csak nem veszem tudomásul, hogy létezik.

– Ahogyan arról sem, hogy édesanyád mit csinál magában?

– Négy éve nem hagyta el Faratit. – mondtam amilyen flegmán csak tudtam, de már torzult a hangom az emelkedett hangerőtől. Ezután elhallgattam.

Milánon látszott, hogy megbánta a témaváltást, de nem volt kedve szólni. Csendben ballagtunk a bánya felé, mialatt még egy csapatszállító ment el mellettünk. Nem kavart port, pedig a kiszáradt homok vastagon borította az utat. Körülnéztem, hogy ne kelljen tudomásul vennem a férfi jelenlétét. Ekkor kezdett komolyan szemet szúrni, hogy amerre a szem ellátott, mindent eluralt egy sárgás, mégis inkább halványbarna szín. Az út menti csupasz akácoktól a talaj porán át, a távoli gépeken ülő mocsokig. Így késő ősszel silány látványt nyújtott a környék.

– Sajnálom, hogy így kell először látnod. – szólt a férfi, mintha az előző percben semmi sem történt volna – Sokan elítélik a bányafalvakat, mert a média ilyenkor jön fotózni, hogy mi folyik itt. Tudod tavasszal, jóval élőbbnek hat. Szeretném, hogy úgy is lásd.

– Itt szerintem ütköznek az érdekeink.

– Meglehet. – felelt a férfi közömbösen – De Edgár neked is elmondta, hogy mi a helyzet. Az elkövetkező fél évet itt kell lehúznotok.

– És mi lesz utána? – kérdeztem – Csak úgy visszamegyek? Fél év után nem lehet úgy vissza menni, mint ha mi sem történt volna.

– Nem. – hangzott a válasz – Valószínűleg az lesz veled is, mint ami Edgárral. Csináltathatunk neked egy új személyit, új életet kezdhetsz valahol. Akár itt is.

Nem feleltem. Tudtam, hogy miért Edgárral példálózott. Így is eleget lőtt már kényes pontokra, a kezem pedig a puszta gondolattól is ökölbe szorult, hogy emlegesse. Nem is nagyon mert az eddigiek után dobálózni a szavakkal. Így viszont eléggé ellaposodott.

– Van egy olyan érzésem, hogy nem akarjátok, hogy visszamenjek. – mondtam végül, de hangsúlytalanul.

– Konkrétan csak Edgár marasztal. – felelt – De tény, hogy hülyeség ilyen hamar visszamenni. Ennek a lecsengési ideje nem fél év. Nem akarlak kiábrándítani, de olyan dologba csöppentél bele, ahonnan már nem juthatsz ki változatlanul.

– Nem is változatlanul akarok haza menni. – mondtam határozottan, minél több elkeseredettséget visszatartani – Egyszerűen csak nem akarom magam köré ezt az egészet.

– Nézd Simon, én ezt meg tudom érteni. De attól tartok egy darabig nem lesz esélyed kikerülni innen. Türelmesnek kell lenned!

– Kösz – mondtam – Ezt akárki mondhatja.

– Akárki mondhat, akármit. – hallottam Milánt, amint lassított egy cseppet – De nem lehet akárkinek igaza. Nem azért akarjuk ezt, hogy megmaradj mellettünk. Persze azt sem mondom, hogy ellenemre lenne, de ami itt zajlik, az tényleg túlmutat rajtad. Itt kell maradnod, amíg megpróbáljuk eltussolni az ügyet. – nem fordultam felé, de hallgattam – Ne aggódj, nem ez az első alkalom!

Elgondolkodtam. Ha igaza volt, aminek sajnos túl nagy volt a valószínűsége, akkor muszáj volt maradnom, ha nem akkor viszont sanszos, hogy csak azért csinálja ezt az egészet, hogy lekötelezzen. Az hiányzott a legkevésbé.

– Mivel jár, ha úgy döntök, hogy maradok? – kérdeztem végül.

– Semmivel. – vont vállat a férfi – Ugyanúgy éled az életed, csak más lesz a személyiden. Mondjuk a barátaidnak pedig búcsút mondhatsz. Ez egy sajnálatod dolog, de nem mondanám, hogy túlélhetetlen. Csak úgy kell felfogni, mint minden más költözést. Egyszer már megcsináltad nem? Mi lett a detmand barátaiddal?

Erre már muszáj volt ránéznem. Nem tudtam, hogy mégis hogy gondolja ezt.

– Kilenc éves voltam! – mondtam végül már majdnem kiabálva, de alig találtam szavakat – Ezek az emberek nem a kisgyerekkori pajtásaim! Ezek… Ők… Ők, az életem!

Nem értettem, hogy mégis miként képes így gondolkodni az életről, meg úgy összességében bármiről. Ekkor állapítottam meg, hogy egyáltalán nem szimpatizálok vele.

– Akkor felvetnék még egy érvet, ha szabad. – folytatta, de megvárta, míg ismét figyelek rá – Viki mindenképp itt marad.

 

Please follow and like us:

Comments

comments