“Ez egy oda-vissza játék a nézők és a színészek között” – interjú Ladinek Judittal

Kobolák Dóra | Pesten a Madách színházban jártam, ahol a Mamma mia című eszméletlen jó darabot néztem meg. Sok ismert színész szerepel benne, köztük Ladinek Judit is. Juditról már sokat hallottam, de sajnos még nem láttam szerepelni egészen eddig. Ahogy hazamentem, felvettem vele a kapcsolatot és említettem neki, hogy szeretnék interjút készíteni vele. Nagyon segítőkész volt. Pár nappal később már nagyon izgultam attól, hogy milyen ember a színpadon kívül, de nem kellett csalódnom. Egy nagyon aranyos, kedves, mosolygós, közvetlen hölgyet ismerhettem meg. Az interjú minden percét élveztem, és az utána eltöltött beszélgetést is. Remélem fogunk még találkozni!

Ladinek Judit színművésznő és Kobolák Dóri
Ladinek Judit színművésznő és Kobolák Dóri

Gyerekkorodban ért olyan hatás, ami miatt színésznő lettél?

Tudatosan nem, de édesanyám nagyon sok jó zenét hallgatott gyerekkoromban épp úgy 5 és 10 éves korom között, ami úgy gondolom, meghatározta a zenei ízlésemet, és a kötődésemet a zenéhez. Emlékszem konkréten a Kabaré című musical, Jézus Krisztus szupersztár, Abba, Boney M., Barry White, Carmina Burana. Ezen kívül rengeteg klasszikus zene szólt nálunk – anyukámnak nagyon jó ízlése volt -, szinte bekúsztak a zsigereimbe ezek a dallamok, biztos ez is meghatározta azt,hogy később a tánc és a musical vonalán indultam el, illetve,hogy imádom a musicalt.

A Színművészeti Egyetemre jártál. Hogyan teltek azok az évek? Milyen volt az ott töltött idő?

Azt kell mondjam, igazából akkor fogtam fel, hogy mennyire fantasztikus is volt az egyetemre járni, mikor már kikerültem onnan. Az, hogy színművészetis hallgató lehettem, büszkeséggel töltött el. Nagyon jó osztályba jártam. Szinetár Miklós volt az osztályfőnökünk, és olyan osztálytársaim voltak, mint pl.: Koós Réka, Homonnay Zsolt, Pintér Tibor, Ullmann Mónika, Dorogi Barbara. Egy nagyon karizmatikus csapat voltunk, és már növendékként rengeteg helyen dolgoztunk a fővárosi és a vidéki nagy színházak mindegyikében, és sorra főszerepeket kaptunk. Színi hallgatónak lenni egy kivételezett, mondhatnám „nagyképű” állapot, mikor egy bizonyos védettséget élvezel, még rengeteg lehetőség rejlik benned, meg akarod váltani a világot! Miután kikerültünk a nagybetűs életbe, mindez elmúlik, tehát nem biztos, hogy minden meghallgatásra elhívnak, kapkodnak érted a rendezők. A Színművészeti Egyetemről böngésznek ugyanis általában, megnézve, hogy kik lehetnek az új arcok, tehetségek. Egyből az egyetemistákat nézik meg, legyen az akár egy film, vagy színházi produkció. Amikor kikerülsz az egyetem védettségéből, akkor a saját lábadra kell állni. Ez nagyon nehéz. Mi sokkal jobb helyzetben voltunk, mint a mai végzősök, majd mindannyian kaptunk szerződést, volt munkánk. De azért éreztünk, hogy már nem az a színházi rendszer van, mint mondjuk Huszti Péterék idejében, mikor leszerződtél egy színházhoz, és garantálva volt, hogy 30 évig te ott tősgyökeres tag vagy, minden évadban 2-3 bemutatóval. Ennek ellenére azt gondolom, szerencsések vagyunk, szinte az összes osztálytársam a pályán van. A színművészetis évek rengeteg bulival, fesztivállal, és munkával teltek, ma is nosztalgiázva nézem, vagy hallgatom, ha néhanapján kezembe kerül egy-egy régi vizsgaelőadásunk, TV-felvétel, vagy zenei anyag ebből az időből.

Milyen volt az első színpadra lépésed?

Tulajdonképpen táncosként kerültem a Madách Színházba. Táncosként is kaptam kisebb karakter szerepeket, pl.: a Macskákban, vagy a Kabaré című musicalben. Tehát nem remegett annyira a lábam, amikor visszakerültem ismét a Madách Színházba és musicalekben játszottam, csak ekkor már nagyobb, illetve főszerepeket. Természetesen, ilyenkor jelentősebb a súly az ember vállán, de egyfajta színpadi rutinnal már rendelkeztem, ismertem a színházi törvényeket. Első komoly megmérettetésem az Operett Színházban a ’Crazy for you’ című musical női főszerepe volt, ezt követően a Madách Színházban a Nyomorultakban Eponine és később a Chicagoban Velma Kelly szerepe. A színpadi lámpalázról azt gondolom, akkor jó, ha van, egészen addig a másodpercig, amíg a színész be nem lép a színpadra. Hogyha ez nincs, akkor baj van, akkor nem szabad színpadra lépni, mert a közöny egy nagyon rossz állapot. Viszont ha kilépünk a tisztelt nagyérdemű elé, ennek az izgalomnak át kell alakulnia egyfajta „enyém a világ” érzéssé, hogy most megmutatom magam, és ide nekem az oroszlánt is!

lj
Ladinek Judit

Van, vagy volt régebben példaképed?

Nem. Rengeteg amerikai musical filmet láttam és nézek a mai napig, és akkor mindig elcsodálkozom és leesik az állam Shirley MacLaine, Liza Minnelli, Chita Rivera alakításain. Rengeteg ilyen művész van, akire felnézek, de konkrétan soha nem bálványoztam egy színészt, színésznőt sem.

Most te vagy az emberek példaképe. Ez milyen érzés?

Különösen jó érzés, mert színházban dolgozó színész vagyok, és ez nem ugyanaz, mint amikor az ember egy napi sorozatban szerepel, vagy mindennap látják a televízióban. Viszont tudom, hogyha színpadon lát valaki, és úgy jegyzi meg az alakításomat, a játékomat, valóban mély nyomot hagytam benne. Ha így is felismer a néző az utcán, nem azért teszi, mert az arcod folyamatosan oda van tolva az orra elé, hanem, mert tetszettél neki aznap este 7-10 ig. Emlékszem, egyszer egy idősebb néni jött oda hozzám az Andrássy úton, hogy ő bizony látta a Nyomorultakat, és annyira fantasztikus voltam Eponinként, csak gratulálni szeretne nekem, amennyiben én volnék az… elképesztően jól esett! Nem mondom, hogy ilyesmi naponta előfordul, de megesik. Több mint 20 éve vagyok a Madách Színházban, szerintem ez az igazi elismerés.

Hogyan szoktál szöveget tanulni?

A próbán. Természetesen, amikor van egy 3 oldalas monológ, azzal le kell ülni és meg kell tanulni, nincs mese, de dalszöveget a próbákon kapcsolom a koreográfiához. Vagy ha nem dalszövegről van szó, akkor a szituációhoz. Sokat segít az úgynevezett súgó-kolléga, mikor mindig újrapróbálunk egy jelenetet, ő előre súgja a szöveget, és így lassan-lassan „beül”. Nekem ez a bevált módszerem, soha nem tudtam az első rendelkező próbára teljes szövegtudással érkezni, már csak azért sem, mert nagyon sokszor változnak, átíródnak ezek a szövegek, pláne egy kortárs darabnál, ahol a szerző vagy a rendező még megváltoztat mondatokat.

Szoktad a szerepeidet saját ötletekkel kiegészíteni?

Igen. Ezek az ötletek is próba közben jutnak eszembe. A rendezők nem nagyon szoktak ennek örülni, de úgy gondolom, hogyha a kellő pillanatban, jól időzítve tálaltam, eddig mindig elfogadták, célt értem velük. Általában koreográfiával, kosztümmel kapcsolatosak ezek az ötletek.

Milyen érzés, amikor az előadás végén a nézők vastapssal köszönnek el tőletek?

Azt gondolom, hogy főleg ezért csináljuk az egészet. Tényleg igaz, hogy ez egy oda-vissza játék a nézők és a színészek között. A siker nagyban függ attól, hogy a néző hogyan reagál. A Mamma miában az első jelenet után, mikor kijövünk Sáfár Mónival a színpadról, mindig konstatáljuk, hogy melyik poénon mennyire nevettek, mire számíthatunk az este folyamán. Most éppen egy oldottabb, lazább közönség van, vagy éppen egy visszafogottabb. A vasárnap délutáni közönség általában szundikál, mert akkor ették meg a húslevest meg a rántott husit és kicsit el vannak fáradva. A szombat esti közönség mindig frenetikus. Ha a nagyérdemű az első pillanattól szórakozni akar, könnyebb dolgunk van, ha felszabadultabbak, többet nevetnek, jobban tapsolnak, akkor az egész előadás felfelé ível. De történt olyan is, hogy az Anna Karenina című musical végén állva tapsolt az egész nézőtér… többen pityeregtünk a színpadon, nagyon megható volt.

Nagy szereped van a Mamma miában, ahol úgy tudom, casting is volt, és kettős szereposztásban kaptad meg Détár Enikővel. Hogyan teltek a próbák, milyen érzés volt megkapni a szerepet?

Rendkívül boldog vagyok! Nagyon szerettem volna ezt a szerepet, és nekem is való. Iszonyú hálás vagyok Szirtes Tamásnak, hogy ideadta „Tanya”-t, hiszen ez a musical felkavarta hazánkat, és gondolom, jó darabig sikeresen játsszuk majd a Mamma Mia-t, erre a darabra szinte mindenki el akar jönni. Utoljára talán a Macskák kapcsán volt ekkora az érdeklődés.

Közel áll hozzád a szerep?

Tanya egy többszörösen elvált milliomos asszony, egy cosmopolita, aki ide-oda utazik a világban, és falja férfiakat. Ez nem éppen én vagyok, de a szerep szexualitása, életszeretete, humora, öniróniája közel áll hozzám. Van a szerep és köztem párhuzam, de igazából azért szerettem volna Tanya lenni, mert fiatalkorom meghatározó együttese volt az ABBA. Nagyon nagy rajongója voltam, és nagy örömöt okoznak ezek a dalok. Nagyon nagy élmény ennek a sikernek a részese lenni. Szoktam is mondani, hogy emlékszem, amikor 10-11 éves lehettem, és a barátnőmmel tátogva, halandzsa szöveggel énekeltük a ’Thank you for the music’ című dalt kuglibábuval – ami mikrofonként szolgált – a kezünkben, most meg a ’Dancing Queen’-t énekelem a színpadon, csak éppen hajlakkos doboz imitálja a mikrofont ebben a jelenetben. Ja, és most ez a munkám!

Melyik szereposztást szereted a legjobban?

Nagyon szeretek a Koós Rékával játszani. Nem csak mert a színművészetin osztálytársak voltunk, hanem mert nagyon jó partner, fantasztikusan játssza és énekli Donna szerepét. Természetesen boldog vagyok, ha a kedvesemmel, Molnár Lacival vagyunk egyszerre színpadon, ugyanis ő a darab egyik férfi főszereplője.

Van kedvenc színdarabod, amit a legjobban szeretsz játszani a mostaniak közül?

Most természetesen a Mamma mia. Amit még nagyon szeretek, az a Csoportterápia. Hatan játsszuk, ez egy musical vígjáték, tele helyzetkomikummal, a nézők imádják, és mi is! Szeptemberben próbálunk majd egy új darabot, a címe: „Bepasiztunk!” – Détár Enikő, Koós Réka és én. Molnár Laci, a kedvesem rendezi, és játszik is benne. Ez egy, a 80-as évek rock dalaira épülő „koncert”, de Lacinak az az ötlete támadt, hogy miért ne ágyazhatnánk ezt egy történetbe? Így kerekedett egy sztori, 3 elvált nőről, akik a mindennapi problémáikról, az újrakezdés nehézségeiről beszélgetnek, rengeteg humorral és iróniával, férfiakat nem kímélve! Azt gondolom, sok együttérző, egyetértő nő ül majd a nézőtéren. A történetet egyébként Topolcsányi Laura írta, a dalokat magyarra pedig Galambos Attila fordította. A színházak éjszakája keretén belül lesz egy koncert, az ősbemutató pedig november 19-én, a Madách Színház stúdió színpadán.

Rengeteg darabban szerepelsz, emellett van időd pihenni?                

Rapszodikus. Most megint egy kemény évad elé nézek a Madáchban, mert ha jól emlékszem, áprilisig megállás nélkül játszani fogok. Szeretünk utazni, országon belül is olyan gyönyörű helyek vannak! Most a Mátrában voltunk. Szeretek sportolni, az alternatívabb mozgásformák kötnek le, pl.: bodyart, jóga. De azt szoktam mondani, hogy a munkám is egyfajta kikapcsolódás, hiszen a tánc, az ének, annak ellenére, hogy kőkemény munka, rengeteg örömöt, energiát ad.

lj
Ladinek Judit

Mióta foglalkozol énekléssel?

Már gyerekkoromban néptáncoltam, és ott ugye adott, hogy folyamatosan énekelni kell. Ez igen jó alap volt, de az igazi hangképzést 18 évesen Toldy Máriánál kezdtem el, aztán persze a Színművészetin folytattam. Amikor a Madách színházba kerültem, akkor csapott meg ennek az egész dolognak a varázsa. Mennyire jó a színpadon egyszerre csodálatos dallamokat énekelni, valami újat kifejezni, és közben táncolni!

Van álom szereped, amit mindenképpen el szeretnél játszani?

Amit nagyon szerettem volna eljátszani, az a Chicagoban a Roxy, de aztán Velma lettem. De nem panaszkodom, mert nagyon sok jó szerepet kaptam a Madáchban.

Mit tanácsolnál azoknak, akik most kezdik el a színészi pályát?

Sok erőt és kitartást hozzá. Azt látom, hogy tényleg mindig mindenhol ott kell lenni. A mai világban az a könnyen eladható, amit reklámoznak és az emberek arcába tolnak. Szerintem ez nem jó. Legyen valódi tudás és mély gyökerek, és ne csak azért legyek benne egy produkcióban, mert jóban vagyok a producerrel.

Détár Enikővel, Fésűs Nellivel nagyon jóba vagytok. Közösen is felléptek. Hogyan alakult ki ez a barátság?

Enikővel már a Macskákban, a Chicagoban is együtt dolgoztunk, de akkor még csak kollégák voltunk, nem barátnők. Egyszer úgy alakult, hogy a pesti Moulin Rouge dívákat keresett, s Nelli, az „ügyeletes díva”, elment babát szülni. Így kerültünk ide Encivel, egymást váltva, majd Nelli is visszajött a babázásból, és nagyon jól működtünk hárman együtt, annak ellenére, hogy hasonló helyzetben három nő legszívesebben meggyilkolná egymást. Egyszer egy rendezvényre megkértek minket, hogy lépjünk fel, és megkérdezték, van-e valami műsorunk. Mi beblöfföltük, hogy van! Olyan jól sikerült, hogy elkezdtek jönni a felkérések, és így maradtunk, azóta is működünk. Ennek már 13 éve. Azóta több koncertet is összeraktunk és bemutattunk. Nagy álmunk, hogy egyszer élőzenekarral is fellépjünk. Ma is kétszer csörögött a telefonom: fesztiválra hívtak. Rengeteg helyen voltunk már az országban. Szeretünk hárman autóba ülni, beszélgetni – Nelli remekül vezet és utazás közben összezárva megbeszéljük az életünket. Nagyon jól összekovácsolódtunk, jól tudunk együttműködni. Ez nem csak munkakapcsolat, igazi barátok lettünk! Reméljük, így is marad egy életen át!

Kobolák Dóra

Please follow and like us:

Comments

comments