Könyvespolc | NKFSZ – John Green: Alaska nyomában

Váradi Ákos | NKFSZ | Női könyvek férfi szemmel | Legyünk őszinték, nem egészen sikerült előre belőni, hogy mennyire is számít női könyvnek ez a kötet. Inkább ifjúsági regény, mint valami kifejezetten nőknek íródott romantikus, vagy misztikus történet. Szóval a Női könyvek tematikába sajnos nem sikerült beletalálni, de igazából nem is akkora baj ez, mint amennyire elsőre gondoltam. Szóval jó könyv az Alaska nyomában, és említésre méltó is. Nem mellesleg ez a regény John Green első könyve.

Aki olvasta már Green munkáit, legalábbis hallott róluk, az tudhatja, hogy egy igen jelentős kortárs író és a könyvei tökéletesen illeszkednek a „valóság és nem több” sablonba, amiről előző cikkemben is beszéltem (katt!), és munkássága a bizonyíték arra, hogy bár a sablon szót használom, de ez nem behatároló tényező, csupán egy extrák nélküli autó, amivel bizony nehéz driftelni. Nos, nehéz, de úgy tűnik, hogy Green megcsinálta, mégpedig látványosan és hangosan. Az Alaska nyomában ugyanis egy izgalmas, érdekes, elgondolkodtató és magával ragadó könyv, ami hűen leírja, hogy milyen az az időszak, mikor egy tizenéves nem tudja, pontosan mit is akar kezdeni az életével, és firtatni kezdi az élet tényleges értelmét.

Olvasottabb olvasóimnak már leeshetett, hogy nem ez az első ilyen jellegű könyv a világban, és bizony ezt az alapfelállást használja J. D. Salinger 1951-es Zabhegyezője is. (Campus? Pipa! Eleinte kellemetlen szobatárs? Pipa! Állásfoglalás a fiatalkori italozásról? Pipa! Füstbe ment kísérlet a szexre? Pipa! És a többi, és a többi) De ami miatt nem tekintem koppintásnak az Alaska nyomábant, az az, hogy bár az alapfelállás és nem egy jellegzetes elem megegyezik, de mindkét író másképp építkezik erre az alapra. A Zabhegyező lényegi része a főszereplőben zajlik, míg ebben a könyvben egy baráti társaságot látunk, ahogy megismerik egymást, Salinger hőse egyedül indul el szemben a világgal, míg Green hősei társaságban, a világ nyomában, és még sorolhatnám. Alapjában hasonló, de lényegében nem azonos. Ebből kifolyólag a teljes kép eléréséhez minden bevállalós könyvmolynak javaslom olvasásra a Zabhegyezőt, noha ehhez nem kevés türelemre lesz szükség nyelvezete és alacsony fordulatszáma miatt.

DSCF4607

Na de térjünk vissza Alaskáékhoz, ugyanis a könyv alapja semmit nem érne, ha nem lenne gondosan megírva. Így van megírva? Így van megírva. A történet maga körülbelül 10 hónap alatt játszódik le, bemutatva Miles Halter első évét a Culiver Creekben. A könyv az ő szemszögéből van megírva, és bizony helyenként nagyokat ugrunk, ami jót tesz a történet folyásának. Emellett a könyv hangvétele könnyed, és amolyan tizenéves módján humoros. Ezt a kenyeret megkenjük egy kis Green-féle elmélkedéssel és igazából nem is nagyon kell tovább csorgatni érte a nyálunkat, annyira jól csúszik le az olvasó torkán. Személy szerint faltam a sorait, noha azt meg kell hagyni, hogy az íróra jellemző elvont és elmélkedős hangvétel, valamit az olyan mondatok, melyek szabályosan könyörögnek, hogy idézzük őket, sokakat elriaszthatnak, úgyhogy azért csínján kell vele bánni.

Apropó idézetek. A könyv két fő idézetre, pontosabban két híres ember utolsó mondatára épít. Ezek Simon Bolívar és Francois Rabelais nevéhez fűződnek. Számunkra most az utóbbi fontosabb, az előbbit majd elővesszük a piros vonal alatt. Szóval Francois Rabelais. „Megyek megkeresni a Nagy Talánt.” A Nagy Talán. Megint csak párhuzam a Zabhegyezővel, de azt nem árt idejében leszögezni, hogy ez a párhuzam csak az első ötven oldalban jellemző, utána viszont Miles, pontosabban Pufi története merőben másképp indul útnak. Ahogyan a Szent Johanna gimi, úgy a Culiver Creek is egy kellőképpen laza és vidám hely, és a diákélet minden balhéjában érezteti, hogy a nem unalmas élet kulcsa, a keretekből való kiugrás, a Nagy Talán felé. Nincs kimondva, de érződik, ahogy az is csak éreztetve van, hogy hol van a határ. A határ, amit a szereplők lassan átlépnek, a tudtukon kívül.

Viszont mindenképpen ki kell emelnem, hogy kik lépik át ezt a bizonyos határt. A főszereplők ugyanis jó vannak megalkotva. Nem mondom, hogy a végtelenségig lennének árnyalva és nem is nagyon várhatjuk el egy első könyves írótól, hogy egyből tökéleteset alkosson, de rengeteg tiniknek szánt szemét szintjét tiporja porba, és hoz egy korrekt szintet, ami igazából nem válik a könyv erősségévé, de nem is lesz annak gyenge pontja. Amit személy szerint hiányoltam az a mellékszereplők árnyalását, de az már részletkérdés. Egyelőre mélyebben nem mennék bele, mert az már veszélyesen befolyásolná az élményt.

Szóval ennyit tudok elöljáróban mondani a könyvről. Alapvetően könnyed, de ahol kell, ott igencsak mély. Egy érdekes rávilágítást nyújt a gyerekek világlátására és hitelesen leírja néhány ritkán emlegetett élethelyzetüket, feldobva ezt a John Green-féle elmélkedéssel. Ajánlani azoknak tudom, akikben ott van az igény valami újszerű megközelítésre a tinik életével kapcsolatban. Noha alig kapnak többet, mint bármelyik kollégista, de amivel többet kapnak, az nagyon ott van. Kapunk egy pár érdekes szereplőt és egy érdekfeszítő nyomozást, ami rávilágít, hogy az élet közel sem olyan epikus, mint ahogy várnánk, de mégis jó ebben a világban élni. Szóval csak ajánlani tudom azoknak, akik nem várnak többet az élettől, mint amennyi, és hajlandók nekiiramodni, hogy megkeressék a Nagy Talánt.

NKFSZ_PV2

Csak az maradt itt, akit nem zavar, ha elmondok mindent? Remélem igen, mert ennek a történetnek határozottan árt, ha többet tudsz róla, mint amennyit fönt taglaltam, ugyanis bármi, amit előre elmondunk, szétrombolja a könyv első felét, pontosabban semmissé teszi annak hatását, ugyanis a történet vezetése arra épít, hogy nem tudunk előre semmit. Remélem ennyi idő alatt meggondoltad! Mehetünk?

Na, akkor a történetvezetésről még egyszer: a történet tíz hónap alatt zajlik, és két részre van osztva. „Azelőtt” c. rész: Pufi beköltözik a Culiver Creekbe, megismeri Chipet, Takumit és Alaskát, a rejtélyes és kiismerhetetlen lányt. Ahogy azt kell, első látásra beleszeret a lányba, mindössze annyi a baj, hogy Alaskának barátja van, és ő maga híresen hűséges. Nem mondom, hogy a fejem fogtam, de nem voltam elájulva az indítástól. A cselekmény ezalatt annyi, hogy a srácok összebarátkoznak és Pufi megismeri az életet a Creekben, viszont már felsejlik egy nagyobb konfliktus, ami az előző évre nyúlik vissza: valaki beköpte Alaska szobatársát, hogy egy este ittasan és befüvezve szeretkezik a barátjával a campusban. Vádak röpködnek, Pufiék és a Hétköznapi harcosok közt, itt-ott lezajlik egy-két csíny, mialatt lassan kiderül, hogy valószínűleg Alaska köpött. Ettől eltekintve összehoznak egy igen jelentős balhét, ami megbosszulhatja az eddigi sérelmeket és pontot tehet az ügy végére. A balhé sikerül, a hatás teljes, amit szépen meg is ünnepelnek, ám ekkor hirtelen Alaska egy autóbalesetben meghal.

Ezt az apróságot nem árt ugye minél később megtudni, de sajnos a borítóterv ebben nem sokat segít. Nem csoda, hogy a piros vonal fölé nem nagyon tettem be a képet, mert én egy este, mikor már összefolytak a szemem előtt a betűk, csak bámultam a képet, és fogtam a fejem. Bizony ez nagy melléfogás volt, mert ugyan nem esünk el információktól és akkor is teljes a történet, ha ezt előbb tudjuk meg, de mindenképp más szemmel nézünk az önpusztító Alaskára, ha tudjuk, hogy bizony tényleg vége lesz. Persze az utolsó napon már tudja az ember, de az egészen más, mint mikor a nagy balhét úgy olvasom, hogy tudom, hogy ez lesz az utolsó és mikor olvassa az ember azt a jelenetet, mikor Alaska megcsókolja Pufit, olyankor nagyon jót tett volna a szituációnak, ha sikerül bennem azt az érzetet keltenie, hogy ezzel elkezdődik valami. Persze ezt a veszélyt nem említhetem meg a piros vonal fölött, mert akkor viszont óhatatlanul, és mindenképpen lesz, aki azért is tüzetesebben át fogja vizsgálni.

Szóval Alaska meghalt. Akár hisszük, akár nem, de a könyv első fele gyakorlatilag az expozíció volt. Kellett ahhoz, hogy igazán értsük a miérteket és megértsük a kérdéseket, amiket a halálával itt hagy nekünk a lány. Azután: a történet átcsap egy Alaska utáni nyomozásba, és megtudjuk, hogy hogyan hatott ez az esemény a baráti körére, és úgy az egész iskolára. Újabb és újabb apróságok derülnek ki és megtudjuk, hogy a lány nem lett öngyilkos, tényleg baleset történt, ami viszont nagyon megviseli Pufit és az Ezredest, mert ők közvetlenül hibáztatják magukat Alaska haláláért, hiszen elengedték részegen az országútra. A cselekmény ekkor elég hosszú időre lelassul, és lassanként bemutatja az eset minden hatását és megismerjük minden szereplő viszonyát a lányhoz. Ekkor viszont kiderül egy további részlet, ami új megvilágításba helyezi az egész esetet és leleplezi Alaska számos rejtélyes szokását és elég erőteljesen visszavesz az őt körülvevő misztikumból, ezzel ténylegesen emberivé, létezhetővé téve a karakterét. Végül az év vége felé Pufi és a barátai megrendezik a Culiver Creek eddigi legnagyobb balhéját, Alaska emlékére.

original

Na de vegyük át újra a szereplőket, mert most már beszélhetek róluk.
Pufival szeretném kezdeni, noha nem egy túl bonyolult és összetett karakter. Ugyanakkor John Green főszereplőire általánosan igaz, hogy van valami furcsa szokásuk, ami kiemeli őket, vagy nagyon megkülönbözteti. Erre jó példa ez esetben a híres emberek utolsó szavaihoz való viszonya Pufinak, ugyanis gyűjti őket. E szokása révén kerül szóba a Nagy Talán, de rengeteg más kérdést is felvet. Sajnos ezen felül egy átlagos srácot kapunk, és bár sok tulajdonsága le van írva, mégis inkább a könyv elbeszélője marad, mintsem legérdekfeszítőbb egyénisége.

Sajnos az Ezredes, Takumi és Lara nem kaptak elég tárgyalni valót, hogy külön tudjam őket említeni. Ugyan az Ezredes sokat kerül elő, de szerepe inkább a narratíva szempontjából fontos, ő a híd Alaska és Pufi között, Takumit pedig nem igazán sikerült hová tennem. Nem egyértelműen humorforrás, de pozitív hatással van a légkörre. És ugyan ő adta meg a végső választ Alaska kérdésére, de a mondatait bárki más is mondhatta volna a társaságból. Lara pedig csak azért kellett, mert szükség volt Pufinak egy barátnőre. Természetesen hatással van a történetre, de a hatásán kívül többet nem tudunk meg róla.

A címszereplő, Alaska már egy sokkal inkább kidolgozott és érdekesebb ember, aki a könyv elején egy bölcsességekkel dobálózó, laza, feminista, de önmagát túlmisztifikáló egyéniségnek hathat, és bár a könyv nem mondja ki, de szerintem az is. Kétség kívül szerethető, és ahogy a környezetére hat, az példaértékű is lehet, de a történetét helyén kell kezelni. Az ő általa emlegetett idézet, Simón Bolívar utolsó szavait takarja: „Hogyan jutok ki ebből a labirintusból?”. Ez az idézet sokkal több kétséget rejt, mint a Nagy Talán fogalma, és jóval baljósabb is lehet, de ahogy egymás mellé helyezzük a kettőt, úgy nagyon szépen kiegészítik egymást. Amíg a Nagy Talán bizonytalansága – amennyiben eltekintünk a ténytől, hogy ez egy utolsó mondat – az élet előtti bizonytalanságra, az eljövendő helyzetekre, kalandokra, gondokra mutat, addig a Labirintus a már javában zajló élet problémáira utal. Ez a párhuzam megtalálható a szereplők közt is. Miles épp most akar valami nagyot átélni, Alaska pedig ki akar keveredni belőle. A lány élete ez esetben lehet maga a Labirintus, de akár feltételezheti egy Alaska által megélt szerelmi háromszög meglétét is, de ez végül nem tisztázódik és szerintem nem is szabad neki.
A lány fontos tulajdonsága ugyanis, hogy nem hagyja magát megismerni. A könyv első felében fokozatosan, de aránylag gyorsan felépül köré egy misztikum, amit az idő elteltével az író tovább mélyít, mialatt csepegteti tragikus életének morzsáit, amivel a misztikumot feloldja. Green ezt a két folyamatot ráadásul a könyv közepén egyszerre írja le, amivel egy érdekes dinamikát épít fel a két rész között és bár Alaska halálával a megismerésének vonala megtörik, de érezzük, hogy a folytatás valójában ugyanazon a vonalon halad, még ha másként érezzük is. Szerintem ebben rejlik a könyv üzenete, ugyanis a szereplők élete valóban megváltozott a lány halálával, de miután továbbléptek, nem kezdtek új életet. A régit folytatták, csak az eddigi életük iránya változott meg, a haláleset hatására, és a könyv nem romantizál, kimondja, hogy Alaska halála fontos esemény ugyan, de idővel súlyát veszíti, ahogyan minden veszteség, ami sebet üt az emberek szívében, kérlelhetetlenül begyógyul.

Így összességében a könyv számomra nem bizonyult világmegváltónak, mégis egy nagyon fontos olvasmánynak tartom, mert ez egy olyan élményt nyújt az embernek, amihez ritkán jut hozzá. Bátor vállalkozás így megírni egy történetet, de a koherenciája és az üzenetének átadása néhol felhőatlaszi magasságokba emelkedik, mert noha nem operál hat szállal, de a történet elkülönülő részei és a kauzalitása szépen össze van rakva, elég a világvallások órára gondolni, ami nem szerves része a történetnek, de szépen alátámasztja azt, vagy az Alaska által idézett Labirintusra, amely megannyi kérdést felvet, de a választ az olvasóra bízza. Mint mondtam, John Green nagyon jól vezeti az irodalom ezen autóját, és megmutatja az embereknek, hogy nem kell eposzi elemekkel tarkítani egy könyvet, hogy az emlékezetes legyen. Nem nyújt olyan katarzist, mint egy akcióregény és nem ringat az édes álomvilágba, ahogy azt A Szent Johanna gimi teszi, mégis maradandó élményt nyújt.

Nem sikerült időben felismerni, hogy ez nem egy olyan női könyv, ami illeszkedik a tematikámba, de mindenképpen meg kellett írnom róla ezt az elemzést, mert egy fontos hivatkozási alapnak tartom a későbbi írásaim szempontjából.

Váradi Ákos

Please follow and like us:

Comments

comments