“Legyen valami interakció, nem egy gyártósoron vagyunk” – Snakóczki Réka interjúja az Ivan & the Parazollal (p.2)

Snakóczki Réka interjújának első rész IDE KATTINTVA érhető el – ott a dalszerzésről és az együttes zenei terveiről beszélt. A második rész talán még izgalmasabb, hiszen megtudjuk, Iván hogyan gondol vissza középiskolás éveire, a közönséggel való kapcsolatára, de nagyon érdekes a tanulással-tapasztalással kapcsolatos gondolatmenete!

11101862_888753694519048_554432876_n
Vitáris Iván, az Ivan & The Parazol énekes frontembere

 

Hogyan emlékszel vissza a középiskolás éveidre?

Iván: Nagyon jó volt. A Városmajori Gimnáziumba jártam, Simivel egyetemben. Gyakorlatilag az egy olyan alkotói közösség volt, ami nagyon sok művészt nevelt ki. Nagyon jó közösség volt. Volt lehetőség a zenélésre, vannak ott zenei osztályok is, akik zenei képzésben vesznek részt. Én nem olyanba jártam, németes osztály voltunk. Nálunk jó volt a közösség, jó volt az osztályfőnökünk is. Zseniálisan kézben tartotta az osztályt, tudta, mikor kell engedni, vagy mikor kell nagyon visszahúzni minket. Ez aztán az évek folyamán azt eredményezte, hogy kreatív, szorgalmas, és pozitív hozzáállású gyerekek jöttek ki onnan.

Egyszer kiderült, hogy a zseniális matektanárnőm férje az ország egyik leghíresebb idősebb korosztályból származó hangtechnikusa, aki az Omegával dolgozott vagy 30-40 évig. Azóta már sokszor dolgoztunk mi is együtt vele. Ez elég viccesen jött ki utólag.

Ebben az életkorban mindenki hibát hibára halmoz. Visszatekintve mi az, amit másképp csinálnál?

Iván: Semmit. Maximum annyit, hogy 8 évesen szóltam volna a szüleimnek, hogy kötelezően tanítsanak meg zongorázni.

11091194_888754994518918_745330365_n
Klubkoncert – Réka az első sorban!

 

Milyen érzés visszautasítani a szerelmes rajongó tiniket?

Iván: Szerintem ezek a „szerelmes kapcsolatos dolgok” rendben vannak – ezekről mi nem értesülünk igazán. Vannak természetesen olyan rajongók, akik egy picit túlzásba viszik. Azt, hogy számukra mi milyenek vagyunk, csak annyira formáljuk, hogy kiállunk a színpadra és előadjuk, amit tudunk. Természetesen vannak olyan ajánlatok, hogy „nem jössz el velem ide meg oda?” Nem csak a testi felajánlások élnek, és sokat tényleg úgy kell visszautasítani, hogy „bocsi: nem!” Nem is nagyon értjük, hogy miért gondolja azt, hogy ez így működi fog, de ugyanakkor bele lehet gondolni. Mert lehet, hogy te is írnál valakinek, aki éppen a színpadon van.

Amiről én most sokat gondolkodtam a híres emberekkel kapcsolatban, az a „fotó dolog”. „Csináljunk egy fotót!” Jó, csináljunk. Ennyi – elmegy az ember és soha többet nem látjátok egymást. Ő boldogan mutogathatja a képet.

Ennél nem érdekesebb az a sztori, hogy csinálnunk kellett Jesse Hughes-al egy közös fotót, hogy azt belerakhassuk utána egy könyvbe. De e mögött meg olyan történet van, hogy az hihetetlen… Az, hogy beszökünk a backstage-ükbe és odamegyek, mert a többiek nem mertek elsőre. Utána pedig haverkodás, és Parazol kitűző. Bródyval is van egy közös képem, de az nem azt jelenti, hogy egyszer ott álltam mellette. Számomra ez egy furcsa dolog. Természetes, hogy a rajongóknak kell valami relikvia. Ez pedig a modern kor relikviája, s ma már bárki tud egy fotót készíteni. De szerintem nem ér annyit, mintha három szót beszélne az adott előadóval. Nálunk például az szokott lenni, hogy megkérdezik: „…Egy fotót lehet?” Lehet. És én megyek oda, én kérdezgetem őket, hogy „na hogy tetszett a koncert?” Legyen valami interakció, nem egy gyártósoron vagyunk.

 

A koncertre járó többség nem biztos, hogy ehhez van hozzászokva. Ti közvetlenek vagytok, ami nagyon jó, de ez nem feltétlenül átlagos.

Iván: Miért ne lennénk azok? Mindig azt szoktuk mondani, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor se fotó, se beszélgetés nem lesz. Például egy Sziget nagyszínpad után már az az érzés van, hogy szívesen kimész, de tulajdonképpen felesleges, mert mind az ötezer emberrel nem tudsz egyszerre beszélni. Ezért még pont az ilyen pillanatokat kellene kihasználni, amikor még van lehetőség rá. Az már a más baja, ha nem marad ott, de szeretne velünk találkozni. Ha meg csak annyira érdekli a zenekar, hogy legyen egy fotója vele, az jó? Az teljesen más, ha te a képhez kapcsolsz valamit: az egy emlék.

11156919_888754447852306_1533112365_n
…Az a bizonyos közös kép Bródyval

 

A Parazol megalakulása előtt is próbálkoztatok zenéléssel, ez sokak gyerekkori álma. Mikor tetted zsebre a “B tervet”, s lett ez az egész több, mint holmi álmodozás?

Iván: Most, mielőtt találkoztunk, emlékszel honnan jöttem?

…A vizsgáról!

Iván: Akkor zsebre van téve a „B terv”? Nincsen zsebre téve. Nem tehetjük zsebre. Egyrészt azért, mert hasznosítjuk a zenekarban is. Másrészt pedig nagyon fontos két lábon állni. Ez mindenkinél működik, lásd a többiek. Mindenkinek van olyan egyéb tudása, amit tud hasznosítani. Legyen az autószerelő, szövegíró egy vállalatnál, vagy bármi – mindenféle tudás hasznosítható. Ahogy nekem is ez a formatervezői, arculati dolog. Mindig jó, ha több dologhoz értesz.

Ma mindenki a biztos megélhetés megteremtésére törekszik, de ez sokszor keresztezi az álmainkat – amikről pedig mindenfelől azt halljuk, hogy kövessük őket. Szerintetek melyik a fontosabb?

Iván: Szerintem az álom igazítható a célhoz. Valami célt kell csak kitűzni. Az álom az valamivel fölötte van, de igazítható a célhoz. Ebből pedig a biztos megélhetés is következik szerintem. Mi mikor gondoltunk volna 2010-ben, hogy ennyi pénzt keresünk a zenekarból öt év múlva? De a cél az ott lebegett, hogy mit szeretnénk elérni. Szerintem ez egyáltalán nem lehetetlen, minden embernek más a célja. Mindenki más miatt tartja fontosnak az életét és a mindennapjait másba öli bele. Nekünk ez működik. Nagyon nehéz folyamat, aminek nagyon sok része nekünk hál’ istennek könnyen megy. Más részei meg nehezen. A folyamatos megújulás mellett az elvárásoknak megfelelni nehéz. Ez egy nehéz út. De ahogy az Illés is mondta, „mi ezt az utat választottuk, néha kicsit rögös, de jó.” Ugyan ez igaz ránk. Kilyukadtunk végre az Illésnél, akaratodon kívül is. Érdemes elolvasni annak a zenekarnak a történetét, mert rengeteg ponton szinte ugyanaz, mint a miénk. Egyetlen nagy különbség van, a kézenfekvő dolgokat leszámítva, hogy ők nem voltak soha barátok. Inkább haverság volt, nálunk meg egy sokkal őszintébb, családiasabb hangulatú kapcsolat van a tagok közt.

Mint zenekar, előnyötökre válik, hogy ti barátok vagytok?

Iván: Előnyünk és hátrányunk is egyben. Az előnye mindenképpen az, hogy számíthatunk egymásra, és mindenki egyre jobban elhiteti a másikkal, hogy ő tényleg ezt akarja, és ugyanaz a cél lebeg a feje fölött. Illetve, ahogy az elején is mondtam, nagyon jól meg lehet ismerni a másikat, amiből nagyon sok inspirációt nyerünk. A hátránya pedig ugyanennek a fordítottja. Emiatt nagyon leszűkítettek a lépések zenekaron belül, tehát nincsen tagcsere. Ugyanígy az esetleges viták is sokkal mélyebbre mehetnek, mintha csak egy munkakapcsolat lenne. Ezeket szerencsére tudjuk kezelni. Meg azt gondolom, hogy a pozitív hozzáállás és a sikeresség sokat segít ebben. Az, hogy van egy jó közönségünk, elismernek minket, hogy itt vagytok ti is, az egyértelműen elsimítja ezeket.

A magyar diákság fele azért tanul, hogy külföldön helyezkedhessen el. Menjek, vagy maradjak? Te hogy látod ezt?

Iván: Érdekes. A legjobb példa szerintem a magyar könnyűzenének az ötven éves hagyománya, amiben számtalan ugyanolyan történettel találkozhat az ember. Olyan zenekarok történeteivel, akiknek ha akkor nem áll az útjába a hanglemezgyár vagy a rendszer, akkor nagy valószínűséggel –pl.: az Omega gyöngyhajú lánya – mai napig emlegetett sláger lenne a daluk. Emellett Demjén nem csak egy arénát tömne meg itthon télen, hanem lenne egy turnéja Európában, ahol minden arénát megtöltene. Ugyanez elmondható lenne a Hungáriáról, akik először hozták be a rock’n’roll-t a ’80-as években; vagy az LGT lehetett volna „A magyar turnézenekar”. Nagyon pici dolgokon úszott el, de az Illés is beírható ebbe a felsorolásba.

Azt gondolom, hogy mi nem szeretnénk olyan hibákba esni, mint ők előttünk. Nem szeretnénk magunkat leszabályozni, mert ez az egész nem arról szól ma már, hogy patrónusként kell a határon állni, vagy őrizni Eger várát, hogy „Úristen, jönnek a török popsztárok, mi lesz?!” Szerintem a világnak a nyitottsága ilyen szempontból nagyon pozitív. Természetesen nem kell felhígulni a világnak – nem azt mondom, hogy legyen egy nagy massza. Hanem azok az együttműködések fontosak, amik lehetővé teszik azt, hogy egy magyar zenekar megcsináljon egy európai turnét. A művészet nem szabad, hogy országhatárokról szóljon. A művészet mindenkié. Mi pedig azt is szeretnénk, hogy mindenkié legyen. Azt, hogy a mi zenénket az hallgassa, aki szereti. Nem az, aki magyar, nem az, aki német vagy angol. Aki szereti. Ennyi lenne az egész lényege.

Természetes, hogy karrier, tanulás és szakmák szempontjából a jobb kereset elérhetőbb külföldön, de ugyanígy bizonyos dolgokban jól lehet Magyarországon is mozogni. Szerintem a jó tendencia az lenne, ha a külföldön megszerzett tapasztalatokkal visszatérő szakemberek tudnák olyan szintre fejleszteni a magyar ipart, vagy a magyar vállalkozások hozzáállását, hogy azért ne kelljen a többieknek már elmenni. Ez inkább a mostani generációknak lesz a feladata, hogy ezt elvégezze. Utána pedig már nem lesznek ilyen kérdések. A tapasztalás, a világ megismerése hatalmas inspiráció, visszacsatolva az első kérdésedre. És tudás. Onnantól kezdve, hogy egy produkció megjárt több országot és több közönség előtt ki tudta próbálni magát, attól csak sokkal jobb lesz. Az, hogy mi is egyre jobbak vagyunk az idők folyamán, abban minden közrejátszik. Az, hogy a Strand Fesztiválon játszunk, vagy Egerben, vagy egy apró New York-i klubban. A „menjek vagy maradjak” egy olyan kérdés, amiben igazából nem kéne dönteni. Magyarnak kell maradni, és közben megragadni az adódó lehetőségeket. Mi sem leszünk soha brit zenekar. Nem is akarunk, nem is tudnánk, nem is lenne semmi értelme.

Mit üzennél a még most útjukat kereső fiatalságnak?

Iván: Ezt nagyjából belefoglaltam az előző válaszba. Azt lenne fontos észrevenni, hogy Magyarország a lehetőségek tárháza. Rengeteg olyan ember van itt, aki nem hogy meghaladja, de százszor zseniálisabb, mint bármelyik külföldi szakember. Megvan az a magyarokban, ami 100-200 éve is jellemezte őket… Nézz meg egy atomkutatást: egy magyarnak lennie kell benne! Szerintem az értékeinket kihasználva az lenne a fontos ezeknek a generációknak, hogy a külföldi, az itthoni, és az egyéb tapasztalatokat felhalmozva megpróbáljanak itthon valami olyat létrehozni, ami az utánuk következő generációkat ne késztesse az ország elhagyására.

Köszönöm az interjút! Ha még nem tetted, kövesd nyomon az együttest az OLDALÁN (katt!)

 Snakóczki Réka

11084523_887981294596288_845177114_n
(Frissítés: az interjú második részéhez kattints IDE!)

Please follow and like us:

Comments

comments

1 thought on ““Legyen valami interakció, nem egy gyártósoron vagyunk” – Snakóczki Réka interjúja az Ivan & the Parazollal (p.2)

Comments are closed.