Túloldal 16

TúloldalVáradi Ákos novellasorozata

Az előző részeket a kis képekre kattintva tudod újraolvasni!

túloldal_cover_880x400tuloldal02_cover_880x400tuloldal3_cover_880x400tuloldal04_cover_880x400tuloldal5_cover_880x400tuloldal06_cover_880x400tuloldal07_cover_880x400bsmokingtuloldal09_cover_880x400túloldal10_cover_880x400túloldal11_cover_880x400túloldal12_cover_880x400cover_tuloldal13_880x400tuloldal14_cover_880x400tuloldal15_cover_880x400

 

(I. 1/16)

– Van még kérdésed? – hajolt közelebb a főhadnagy.

– Nincs. – feleltem. Tudván, hogy ő az apja, valahogy megértettem, miért is lett néma a lány. Figyeltem még egy kicsit az arcát, de nem tudtam kiolvasni belőle semmit.

– Most már hajlandó vagy segíteni? – Morti hangja érezhetően gyengült azóta, hogy bejött. Csak néztem felé, de nem szóltam egy darabig.

– Tényleg köze volt ahhoz a rabláshoz?

– Én kérdezek! – üvöltött le a férfi – Most már hajlandó vagy segíteni?

– E szerint nem. – feleltem, melyet egyszerre értettem mind a két kérdésre – Ismeri a valódi elkövetőket?

– Fogd már be a pofádat te hülyegyerek! – üvöltött újra a főhadnagy, majd ökölbe szorította a jobb kezét, miközben a ballal akkorát lökött az asztalon, hogy az a falig csúszott. Egy másodperc nem telt bele, és a köztünk lévő másfél méter megszűnt létezni, és akkorát kaptam az orromra, hogy lerepültem a székből.

A fogdában ébredtem. Az ágy kissé kemény volt, de nem elviselhetetlen. Más bútor a rácsokon innen nem is volt. A túloldalon két asztal, néhány szék, a falon parafa tábla, noha alig lógott rajta papír. Ledori őrnagy ült velem szemben. Szótlanul. Elég jól ismertük egymást, de ezt a tanácstalan nézését nem láttam még túl sokszor. Gondolom, még mindig azon töri a fejét, hogy érdemes volt-e annak idején kiállnia mellettem.

Amikor ide költöztem, még nem ismertem senkit, és igyekeztem a lehető legtöbb emberrel jóban lenni. A származásom tabu volt, sokan nem is tudtak róla. Ilyen világos hajjal és negarél névvel persze gyerekjáték volt. Ugyanakkor elég hülye voltam ahhoz, hogy mindenkivel barátkozzak, így kerültem egy csapat szalagos közé. Iszogattunk, hülyültünk valahol a Parlag út környékén, ez így ment az első hetekben. Aztán megjelent egy eltévedt fehér a kékvárosban, én pedig lefogtam azt a tagot, amelyik megdobálta. Engem is bedobtak mellé, és együtt vertek meg minket.

Ledori is ott volt, ő állította le a bandát. Nyíltan viselte a szalagot, de igyekezett ember maradni az elvei mellett. Nem mondanám, hogy barátok voltunk, de sokat köszönhetek neki. Ő szerezte nekem a munkát a szállóban, és most itt ülünk egymással szemben. Hagytam magam a lakásomnál, hátha engedékenyebb lesz, de úgy tűnik, nincs döntéshelyzetben. És még csak véletlenül sem elégedett. Lövésem nincs, mit hallott Mortitól.

Még mindig Morti szavain gondolkoztam. A lánynak eszerint csak azért varrták a nyakába a rablást, hogy körözhessék. De mikor a parkban vele beszéltem, akkor rábólintott a dologra. Nem tudtam eldönteni, hogy melyikük hazudott. Az sem stimmelt, hogy egyáltalán miért menekült el otthonról. Nem lehet normális családja, ha ez a módja, hogy hazahívjanak egy elkóborolt lányt. Ezt csak akkor tudnám megítélni persze, ha itt lenne a lány is, de valahogy mégis biztos voltam ebben az elméletemben.

Megtapogattam a zsebem, de üres volt.

– Mindened itt van. – kopogott az asztalra Ledori, aki épp kezdte jegyzőkönyvezni a zsebemben talált holmikat. Nem egészen értettem miért. Ha hivatalosan nem hoztak be, akkor minek csinálnak leltárt?

Léptek hallatszottak. Morti volt az.

– Ezt nézd! – nyújtotta oda a noteszt az őrnagy, miközben végig engem nézett – Ez az ő írása?

– Igen. – felelt a férfi – Ez Christine. – felém fordult – Ennyit arról, hogy nem láttad, te kis sunyi idióta.

Miután rácsok voltak köztünk, érezhetően megjött az önbizalma. Ahogy nekem is, de nem igazán tartottam bölcsnek kimutatni. Próbáltam visszagondolni, hogy miket írhatott bele.

– És csakugyan nem vitted vissza. – szólt Morti.

– Megtalálták a szállóban? – kérdeztem.

– Nem. – felelt a főhadnagy – Személyesen vártam rá, de nem jött.

– Eszerint ténylegesen eltűnt. – mondtam, igyekezve leplezni az arcomról a mosolyt – Innentől nem veszi hasznomat.

– Miből gondolja? – fordult felém a főhadnagy – Attól, hogy nem volt a szállón, és nem ment veled a lakására, még tudhatod, hol van. Többen is látták veled a Tölgyes-parkban.

Kipillantottam a rácsok között. Ugyan Mortival beszéltem, de érdekesebbnek találtam Ledorit. Némán ült, hol felém, hogy a rendőrtisztre pillantva. Most már teljesen tanácstalan volt. Mintha ő sem értette volna, mi zajlott köztünk.

– Valóban. – feleltem – Találkoztunk, de mint azt Ledori is láthatta, haza már egyedül mentem.

– És mi történt út közben? – kérdezte Ledori. Hangján érződött, hogy nem készült beszélni.

– Elváltak útjaink. – mondtam, mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog, amit tehettem volna – Azt hittem, hogy a szállóba megy. De ha ott sem volt, akkor nem tudom.

– Még szép, hogy tudod. – szólt közbe Morti – Hiszen mint mondtad, sorstársak vagytok. November 9-én megkért, hogy segíts. Ma pedig szíveskedtél eleget tenni neki.

– Segítettem neki, de nem tudom, hol van. – mondtam – És ha rajtam múlik, sosem tudom meg.

– Miből gondoljuk, hogy igazat mond? – fordult hozzám Ledori – Sok ellentmondás van a szavaiban.

– Ahogyan az önökében is. – mondtam, bár nem igazán hittem, hogy előrébb visz.

Zúgni kezdett a telefonom. Nem volt lenémítva, de olyan jelzőhang volt beállítva, ami nem feltűnő, ha Edgar küld üzenetet. Ledori felkapta a készüléket és megnyitotta az üzenetet. Szeme elkerekedett, de nem szólt. Ugyan nem volt elmentve a szám a telefonban, a főhadnagy arcáról mégis üvöltött, hogy ismeri a szöveg forrását.

– Engedd ki ezt a hülyegyereket. – fordult oda Ledorihoz – Tudom hol van a lány.

– Ki volt az és mit írt? – kérdezte az őrnagy.

– Edgár. – felelt a főhadnagy – Nála van Christine. – azzal megfordult, felvette a kabátját és távozott a helységből.

– Hát…–  mondta Ledori – Eszerint mostantól semmi köze az ügyhöz. – a kulcsokért nyúlt és odalépett a rácsokhoz.

– Gondolja, hogy távol tudom tartani magam? – kérdeztem.

– Igencsak érdekében áll. És ha engem kérdez, semmi köze nincs. – rám nézett és kinyitotta a zárat – Én a helyében örülnék, hogy Morti talált magának más gyanúsítottat. Költözzön el minél hamarabb, és maradjon távol a rendészettől. – odaadta a holmimat és hozzátette – Ne higgye, hogy haragszom, de nem akarom többet a nevét hallani. A szállóból holnap fognak telefonálni, hogy nem kell többet bemennie.

– Értem.

– Remélem felfogta, hogy mivel jár, ha Morti elengedi. Ne reménykedjen.

– Nem fogok. – feleltem, majd beleírtam pár sort a noteszbe és letettem az asztalra.

Elindultam a folyosó felé, Ledori viszont utánam szólt:

– Sok szerencsét!

– Önnek is… – feleltem, majd kiléptem a folyosóra. Ahogy becsuktam az ajtót, láttam az üvegen át, ahogy a férfi felveszi a lapokat az asztalról és elolvassa őket. Megindultam az főporta felé és igyekeztem minél gyorsabban kijutni az épületből. Ahogy nyitottam a főkaput, már hallottam a folyosóról a fogda ajtaját kinyílni.

Mire kiért az épületből, már nem látott. Befordultam az első mellékutcába, és tettem egy kisebb kerülőt, mielőtt visszatértem volna a sanitbegi útra. Ötletem nem volt merre menjek, csak mentem. Elővettem a telefonom és megnéztem az időt. Este hat volt. Átfutott az agyamon, hogy felhívjam Edgárt, de nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet. Végül bepötyögtem az egyik számát és tárcsáztam.

– Szilánki Edgár, tessék!

– Helló Ed, Simon vagyok. Zedbolgban vagy?

 

 

Please follow and like us:

Comments

comments