Túloldal 14

TúloldalVáradi Ákos novellasorozata
Az előző részeket a kis képekre kattintva tudod újraolvasni!

túloldal_cover_880x400tuloldal02_cover_880x400tuloldal3_cover_880x400tuloldal04_cover_880x400tuloldal5_cover_880x400tuloldal06_cover_880x400tuloldal07_cover_880x400bsmokingtuloldal09_cover_880x400túloldal10_cover_880x400túloldal11_cover_880x400túloldal12_cover_880x400cover_tuloldal13_880x400

 

tuloldal14_cover_880x400

(I. 1/14)

– Helló, Ed! – szóltam a telefonba – Meg tudnál nekem tenni egy nagyobb szívességet?

A férfi hosszan hallgatott.

– Mondd! – felelt végül.

– Az a helyzet, hogy kellene egy fuvar egy lánynak… – hadartam igyekezve, de félbeszakított.

– Miért kellek én ehhez? Haza megy ő gyalog is. – hangjából ítélve nem lehetett könnyű hete – Egyébként is sokkal jönnél nekem, ha hébe-hóba megtennék neked ilyen szívességeket…

– Végighallgatnál? – kiabáltam a telefonba. – A lány félvér detmand, és valami ottani ügy miatt rá van akadva a rendőrség.

– Ki ez a lány? – kérdezte, de nem igazán lett türelmesebb.

– A nevét pontosan nem tudom. Először Christine-nek, máskor Vikinek írta a nevét. Ez hosszú… Annyi a lényeg, hogy itt van úgy egy hete, néma és…

– Jól van, értelek, folytasd! – szakított félbe, de most hirtelen mintha érdekelte volna a dolog. Nem igazán értettem mit mondtam, ami miatt változott a hozzáállása, de örültem neki.

– A Csonka-kő útra küldöm, rendben?

– Azonnal megyek! – felelt Ed, majd letette. Nem tudtam, hogy honnan lett ez az érdeklődése a dolog iránt, de éreztem, hogy kapok még érte. Ez nála sosem jelentett jót. Eltelt fél perc, mire odafordultam Vikihez és megszólaltam.

– Figyelj, most küldtem érted egy autót. Ismerem a sofőrt, biztonságba visz. Egy autófordulóban fog várni ezen a hegyen. – vártam egy kicsit, hogy biztosan figyeljen rám – Menj vissza azon az úton, ahol jöttünk, majd lesz egy mellékutca balra. Ott menj be, az átvisz a Csonka-kőhöz. Ott vár rád egy Edgár nevű férfi, fehér furgonnal, jó?

A lány e mondat hallatára furcsán elmosolyodott. Nem tudtam miért. Elismételtem neki az útirányt, majd a két kezét megfogva mondtam neki:
– Menni fog, csak siess! – megveregettem a vállát, majd elindultam a másik irányba – Én majd intézem a rendőröket.

Hátrapillantottam és még láttam a lány alakját eltűni a falak közt. Lassan, nyugodtan mentem a házhoz. Igyekeztem meglepett arcot vágni a rendőrautók láttán. Tényleg nem értettem, hogy miért állnak közvetlen a ház előtt. Ha két utcával arrébb álltak volna meg, talán még meg is lepnének minket. Ehelyett, időt nyertek, hogy kitaláljak valami fedő sztorit, mialatt felérek az ötödikre.

Az autókban egy-egy rendész ült. A sofőröket itt hagyták, hogy hamar indulhassanak. Mialatt elhaladtam mellettük, hosszan figyeltem a járműveket. A volánnál ülők fekete egyenruhát viseltek. Nem volt teljes rendőri jogkörük. Az egyszerű rendészek jóval fiatalabbak voltak a legtöbb rendőrnél. Az autókban nálam nem öregebb suhancok ültek. 18-19 évesen kerültek a rendfenntartó szervekhez. Ha jól tudom, két évvel később tehetnek szert teljes rendőri jogkörre. Addig maradnak bábok, akik embereket hoznak-visznek és vezetik az autókat.

A kapuhoz léptem és beütöttem a kódot. Az ajtó kinyílt. Nem igazán volt épkézláb ötletem, sem pedig kész, összefüggő történetem, ami megmagyarázná egy „másik” néma lány jelenlétét, így közokirat hamisításért már biztosan elővesznek. Most azt sem játszhatom el, hogy nem tudom, hol van a lány.

A lépcsők lassan haladtak el a lábaim alatt. Igyekeztem halkan, természetesen mozogni, de rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok rá képes. Lépteim mesterkéltek, kimértek voltak. Féltem, hogy majd a szavaim is ilyenek lesznek. Nem vetett szét az adrenalin, de kedélyállapotom már régen túllépte az izgalom határát. Feszülten vettem a levegőt, és néztem minden folyosó ajtaját, ami a lépcsőházból nyílt. A negyedikre érve meghallottam magam alatt egy rendész cipőjének kopogását. Nem volt visszaút.

A lépcső tetejére érve beléptem a folyosóra, ahol a lakásom ajtaja előtt ketten vártak. Ledori és a tőle megszokott kíséret, bár annak fele épp hátulról figyelhetett. Nem hallottam belépni a folyosóra, hátranézni viszont nem mertem.

– Üdvözlöm! – kezdte az őrnagy, de ez a gesztus ilyen helyzetben koránt sem tűnt barátságosnak.

– Jó napot! – feleltem, de több nem jött ki a számon. Mind tudtuk mi a helyzet, így inkább hallgattam, bár nem léptem közelebb. Semmit nem tudtam mondani.

– Gondolom, tudja, hogy miért vagyunk itt. – folytatta az őrnagy, mire már-már unott arccal feleltem.

– Igen.

– Rendben, akkor, ha megengedi, – szólt, miközben a rendész már nyújtotta felém a bilincset – akkor bevinnénk magát.

Magázott. Ledoritól még új volt számomra ez a fajta közvetettség. A szállóban úgy kezelt, mint egy gyereket. Egy suhancot, akihez mint felnőtt szólt. És most itt állt előttem talpig kék ruhában. Semmire sem vágytam jobban, mint arra, hogy úgy próbáljon elszámolni velem, mint egy gyerekkel. Lekezelően, de elnézően. Olyankor mindig ott volt a hangjában, hogy „jól van, semmi baj, majd legközelebb okosabb leszel”. Most viszont benéztem. A karperec kattant, én pedig egy szó nélkül ültem a hátsó ülésre. Ismét.

Az autó szinte hangtalan hajtott végig az utcákon. Jobb híján kibámultam az ablakon. A házak falai el-elvillantak, néha pedig szeme jött egy autó. Önkéntelenül is a furgont kerestem. Reméltem, hogy látom. Biztos akartam lenni benne, hogy Ed megtalálta a lányt. Ebben a pillanatban eltűntek mellőlem a házak: elértük a bércet. Alig öt másodpercre elém tárult a város a nappali fényben: a szürke tengert barnás kék folyó szelte át. A híd felé pillantottam, de ebben a pillanatban minden eltűnt. A kilátást felváltotta egy éjjel-nappali kirakatának villanása, majd ismét házak sora mutatta magát.

Feszélyezve éreztem magam. Ha autóban ülök, mindig odakönyökölök az ablakhoz. Most viszont meg voltam bilincselve. Csend volt. Elég jól ismertem Ledorit ahhoz, hogy tudjam, miről beszélne ilyenkor. A megbilincselt emberekhez mindig volt néhány kérdése. Most pedig hallgatott, mint Fezen a népek közt. Elfolyt az események mellett, tette a dolgát. Viszont ez a hallgatás, most nagyon beszédes volt. Nem mertem szólni. Mindenki tudta, hová tartunk.

Az őrszoba falai fehérek voltak, de nem vakítóak. Semmi különleges nem volt elmondható róluk. Ismertem minden négyzetméterét. A pult mögött szintén egy fekete ruhás férfi ült és lustán nyomogatta a billentyűket. Elvezettek mellette. Nem vettek fel semmilyen adatot, be sem jelentették, hogy megjöttem. Volt egy olyan sejtésem, hogy fű alatt akarnak lerendezni. Ez pedig cseppet nyugtalanított.

Egyenesen a kihallgató szobába kerültem, és a két rendész távozott is. Csak én és Ledori maradtunk.

– Nézd, ne hidd azt, hogy most ki akarunk csinálni! – szólt a férfi – Mindössze szeretnénk komolyabb felhajtás nélkül túlesni az ügyön.

Nem feleltem. Nem tudtam mennyit tudott Ledori a dologról, és nem is most akartam megtudni. Semmi kedvem nem volt magam informálni őt a helyzetről. Körbepillantottam. A helységben nem volt egyirányú tükör és kamerát sem láttam. Az igazat megvallva sokszor jártam már ebben az épületben, de soha nem jutottam beljebb az előtérnél. Nem is hiányzott. Eddig elképzelésem sem volt, milyen lehet a rendfenntartás ezen oldalán állni.

Semmi sem történt. Elmerengtem azon, hogy mire várhatunk, de igyekeztem mindezt nem látványosan tenni. Eszembe jutott az őrnagy első kihallgatása az ügyben. Azt mondta, hogy a lány félúton az őrszobára menvén tűnt el. Még mindig nem értettem, hogyan lehetséges ez. Ledori rádiója zúgni kezdett, majd valaki beszélni kezdett benne – megjött Morti. Ledori ekkor levette rólam a bilincset és halkan ennyit mondott:

– Maradj itt, ha őszinte leszel, hamar vége lesz. – és ezzel távozott.

 

Please follow and like us:

Comments

comments