Túloldal 12

TúloldalVáradi Ákos novellasorozata
Az előző részeket a képekre kattintva tudod újraolvasni!

túloldal_cover_880x400tuloldal02_cover_880x400tuloldal3_cover_880x400tuloldal04_cover_880x400tuloldal5_cover_880x400tuloldal06_cover_880x400tuloldal07_cover_880x400bsmokingtuloldal09_cover_880x400túloldal10_cover_880x400túloldal11_cover_880x400

(I. 1/12)

A zár kattant, az ajtó engedett. Mikor benyitottam, ismerős légkör fogadott: tompa fények, kopott színek, és szállingózó por. Kicsi lakás volt. Épp, hogy meg sikerült szerezni, mikor apám lelépett, és bár a szükség diktálta a választást, ez a kis tető a fejem fölött egészen a szívemhez nőtt. Jó helyen volt, és magamnak éppen elég „nagy”.

A reggeli napfény lágyan sütött be az ablakon, de most nem tudtam másra gondolni, csak a lány „szavaira”. Újra és újra eszembe jutott az a néhány mozdulata, mikor a vállát tapogatta, és mikor az öklét a tenyeréhez verte. Ha jól értettem, mégsem olyan jó ötlet megkeresni a barátját. De akkor mégis mi az istent kellene tenni? Elgondolkoztam azon, hogy milyen ember lesz abból, aki így nő fel. Azt sem tudtam eldönteni, hogy egyáltalán engedték-e dönteni, vagy az egyetlen dolga az volt, hogy bólogasson. Félretettem a gondolatot.

Kinéztem az ablakon, majd elhúztam a függönyt. Semmit sem sötétített, majdnem teljesen fehér volt. A lépteim halkak voltak, de betöltötték a lakást. Odanyúltam a rádió felé, majd bekapcsoltam, viszont egy pillanatra letekertem a hangerőt. Elkezdtem találomra tekerni a sávok között, majd az órámra néztem. Mindjárt dél. Az egyik adón néhány mondatnyi detmand beszédet hallottam, majd elkezdődött egy szám. Ha jól értettem a szignált, a rádió a Silat et Sanitbeg volt. A Déli város csillaga. Egy pillanatra kuncogtam rajta, majd itt maradtam. Miközben a dal szólt, odaléptem a tűzhelyhez és feltettem egy teavizet és kivettem a hűtőből a tegnapról maradt levest. Az is felkerült a gázra. Figyeltem, ahogy a lángok hangja egybeolvad a halk zenével, aminek ez idő tájt kezdődött a refrénje. Inkább tábortűz mellé tudtam volna elképzelni nem a rádióba, de kellemes hangulata volt.

túloldal12_cover_880x400

Rég hallottam ilyen sokáig tiszta detmand beszédet. Egy-egy mondat erejéig ugyan előfordult körülöttem, de Zedbolgban alig éltek detmandok, szemben Sanitbeg három és fél ezres Negarél lakosságával. Szó, mi szó, hallgattam a rádiót, melyben úgy három ember énekelt egyszerre. Eltartott egy darabig, mire ráhangolódtam a nyelvre. Valami álomképről szólt a dal, de már a vége felé járt. A rádió elég kontrasztosan keverte le a szám végét, a műsorvezető hangja pedig számomra túl rámenősen kezdte a beszédet. Elég gyorsan beszélt, de nagyjából értettem mit mondott. Közben megszólalt egy másik hang is a stúdióban. A második műsorvezető már nem hadart annyira, és fél perc mellébeszélés után kezdték felolvasni a híreket:

– Négy hónap után sikerült megegyezni az orvosok béremeléséről – kezdte a hadarósabb férfi, majd szépen sorban olvasta az elmúlt nap eseményeiről hangzó apróságokat. Elvétve hangzott ez ismeretlen kifejezés. Szó volt két közúti balesetről, és egy új világrekordról is, melyet Ligena területén döntöttek meg, de hogy mit csináltak azt pontosan nem értettem. Visszamentem a konyhába és levettem a levest a gázról. Letettem az asztalra, majd megint a rádiót figyeltem. Egy mondat közepén tartott, de így még inkább meglepett: „… a rablás elkövetőit továbbra sem találják, a két férfi és egy negarél lány ellen már Negaréliában is folyik a körözés.”

A mondatok az eredeti nyelven zengtek a fejemben. Újra és újra. „A két férfi és egy negarél lány ellen már Negaréliában is folyik a körözés.” Szóval ez van a háttérben…

– Vetage parten! – nyögtem öntudatlanul („Uram segíts!” – detmand), majd kikapcsoltam a rádiót. Felvettem a kabátom, felkaptam a fiókból egy jegyzettömböt és kirohantam az utcára. Út közben azon gondolkoztam, mennyi esély van arra, hogy a lány még a szállóban van. Általában ilyenkor már bőven kint szoktak lenni, de hol? Fogalmam nem volt róla. Ugyan tudtam Szadiról, hogy általában az újváros és a tölgyes-park környékén mozog, de ezek egyenként is nagy területek, és zegzugosak is. Reménykedtem abban, hogy most az egyszer bent maradnak.

Ahogy elhaladtak mellettem a háztömbök, úgy kezdtem érezni a november szelét. Én az Aggastyán-hegy teteje környékén laktam, a szálló pedig a hegy lábánál volt, nem messze a Sanitbegi úttól, mely a város tengelyét adta. Kevés ember mozgott errefelé, és szinte mind azonnal eltűntek mellettem, mialatt már-már futva haladtam lefelé az úton. Elértem arra a szakaszra, ahol az út folyó felőli oldala hirtelen megüresedik, a házak helyét pedig egy meredély veszi át, ahonnan jó kilátás nyílik a városra. Ezen a környéken lakott Gábor, de most nem jutott el idáig az agyam: a lépcsőt kerestem, ami a folyó felé levezetett innen. Közvetlen az első panelház előtt volt.

A szálló nem feküdt messze a lépcső aljától. Ahogy benyitottam, körbepillantottam, de csak László döbbent arcát ismertem meg, amint azt kérdezi:

– Mi az istent keresel itt ilyenkor?

– Hol van Szadi, – kérdeztem vissza lihegve – és mikor ment el?

A férfi meredt rám, majd értetlenül válaszolt.

– Mit tudom én. Istvánnal, meg a néma kislánnyal vannak valahol.

– Kösz! – feleltem, de nem tudom, hogy hallotta-e miközben bevágtam magam mögött az ajtót.

Először a park felé mentem, mert az volt közelebb. Az út menti fákon alig voltak levelek, a földön lévőket pedig össze-vissza kavarta a házak közt örvénylő szél. Egy buszmegállóban sietve kellett kerülgetnem a felszálló embereket, és az ekkor mellettem elhaladó busz is csak arra emlékeztetett, hogy milyen lassan haladok, holott az út, amin mentem, T alakban elágazott a következő kanyarban, hogy a parkot megkerülje. Alig néztem szét, átrohantam az úton, majd a fűre lépve hirtelen lelassítottam. Körbefordultam és elindultam az úttal párhuzamosan. A fák közt ugyan messzire el lehetett látni, de emberek járkáltak mindenhol. Nem igazán értettem, hogy mi vonzza ilyenkor ide az embereket, mikor már ennyit hűlt az idő. Alig lehetett tizenkét fok.

Követtem a murvaösvényeket, és lépten-nyomon a padokra pillantottam remélve, hogy ismerős arcokat látok, de ez nem történt meg. Aztán egy közkút mellett hangokat hallottam hátulról.

– Simon!

Megfordultam.

– István! – feleltem, majd a férfihez léptem – Szadiékkal vagy?

– Igen. – válaszolt István, majd jobbra az út mellé mutatott, noha elég messzire. Fekete haja és barna bőre még ápolatlanabbnak hatott a hidegben.

Szó nélkül odasiettem. A lány csak ült egy fa alatt, Szadi pedig vele szemben.

– Viki! – szóltam oda neki, miközben rövidebbre vettem a lépteimet. Nem reagált – Viki! – szóltam neki másodszor is, mire felemelte a fejét, s amint meglátta az arcomat, lesütötte a szemét. Kérdőn néztem rá, miközben elővettem a kabátzsebemből egy ötszázast és odanyomtam Istvánnak.

– Ezen vegyetek kaját, majd a szállóban találkoztok jó? – kérdeztem tőlük, de a hangsúlyom inkább utasításra engedett következtetni. István bólintott, majd Szadihoz fordult, aki még Vikinél is értetlenebb volt.

– Valami baj van? – kérdezte, miközben a lányra nézett, de a tekintetük nem találkozott – Most mér’ kellene elmennünk?

– Beszédem van a lánnyal – feleltem hadarva – néhány dolgot tisztáznia kellene.

– És mi miért zavarunk?

– Menjetek már! – szóltam oda erőteljesebben, de nem tudom, miért tört ki belőlem mindez. Szadi egy másodpercre megállt, majd sarkon fordult és magával húzta az igencsak meglepett Istvánt. Lassan távolodtak, mialatt felsegítettem a lányt és elindultunk a másik irányba. Viki is kellemetlenül érezte magát, és ez átragadt kissé rám is. Ha belegondolok, intézhettem volna kissé finomabban is ezt a dolgot. Nem tettem. Így jött ki. Nem volt türelmem korrigálni.

– Hallottam néhány dolgot a rádióban. – kezdtem, mialatt észak felé haladtunk keresztül a parkon. A lány felém nézett, de nem a szemembe. Kicsit odébb húzódott. Folytattam.

– Ha jól vettem ki belőle, hárman kiraboltak valamit Sanitbegben. – a lány még inkább elfordult – Benne voltál igaz?

Bólintott.

– Ezért jöttetek át. – mondtam, de igazából kérdezni akartam. Ismét fejet hajtott. Szavaimat némi csend előzte meg – A barátaid hol vannak most?

Nem érkezett válasz, ugyanakkor már cseppet sem voltam meglepve. Még mindig nem volt hajlandó megnyílni, és mindezt nem is várhattam el tőle. Végül is egy vadidegen vagyok számára, idegen országban, idegen erők által korlátozva. Ő is hallotta a rendészeket, tudta, hogy meg van kötve a kezem. Ilyen helyzetekben mindig eszembe jut, hogy mennyire hatékony valójában a negarél rendfenntartás. Ha picikét diszkrétebbek lennének a szervek, több bizalmat kapnának azoktól a rétegektől, akiket névleg védelmeznek. És ha nem akartak volna minden áron kiszolgáltatottá tenni a szállóban, lehet, hogy már kiadtam volna nekik a lányt. De most nem mélyedtem bele komolyabban.

túloldal12_cover_880x400

A fák mögött zavaros víz mozgása sejlett fel. A hosszúkás park a Fezen partján feküdt, vele párhuzamosan. Lassan kiértünk a partra, én pedig oldalra léptem és figyeltem a lány arcának változásait, aki merengő szemekkel nézett át a folyón.

– Bocs, hogy így megzavartalak, de mindenképp tudatnom kell veled, hogy már itt is köröznek titeket…

Please follow and like us:

Comments

comments