Vízen, vízben, víz alatt – Tiszafüredi tábor

Pancsolás, sok evezés, néhány váratlan vihar, és rengeteg nevetés – Fecske Dóra beszámolója a tiszafüredi sporttáborról!

tiszafüred2014_cover_880x400

Személy szerint immár harmadszor indultam neki a tiszafüredi tábornak. A megszokott helyen találkoztunk hétfő reggel, ahol sok régi ismerőssel már vigyorogva néztünk egymásra, mert tudtuk, hogy mire számítsunk az elkövetkező napokba. Ám idén sok ismeretlen arc is tekintett rám, akik még akkor elég megszeppenve álltak, de egész hamar, már az úton elkezdett oldódni a hangulat.

Megérkeztünk. Aki már ismerte a helyet, rögtön meg is rohamozta a szobákat. Most kicsit családiasabban voltunk a szobában, hiszen legtöbbjüket már ismertem egész régről, de volt két lány, akiket csak a táborban ismertem meg. Mondanom sem kell, a 6 lökött megtalálta egymást, és már estére úgy viszonyultunk a másikhoz, mintha évek óta ismerősök lennénk. Miután kipakoltunk, elmentünk ebédelni, ahol akkora adagokat kaptunk, hogy még én se tudtam megenni, pedig az már nagy szó, de senki se pánikoljon, Ézsiás Attila és Gólya Tamás tanár úr pont jól lakott, volt, amikor még repetáztak is!

DSCN0387

Egy kis pihenő, és az újak kedvéért némi útmutató után felkaptuk a kenukat és már vízre is szálltunk – meglepett, milyen jól eveztek azok is, akik még sose csináltak ilyet, én tavaly nem voltam ilyen ügyes az első alkalmakkor. Az utunk rögtön a törzshelyünkhöz vezetett, ahol „kikötöttünk” és csobbantunk egyet, de csak óvatosan, lassan, és nem is mindenki, hiszen rettenetesen hideg volt még a víz, és most a fiúk se voltak olyan bátrak. Pár óra pancsolás után visszaeveztünk, hiszen vacsoraidő volt. Kristóf és Máté találtak a vízbe egy madarat, akit kimentettek, visszavittük őt is a táborba, adtunk neki szúnyogot és miután megszáradt a szárnya a szemünk láttára elrepült. Ez egy olyan szívmelengető dolog marad az életembe, amit egy ideig biztos nem felejtek el.

DSCN0366

Este szalonnát sütöttünk és tűz köré ültünk, valamint megismerkedtünk egymással. Vacsora után a fél tábor átment a „szellemházba”, ami a szomszédban lévő félig kész elhagyatott ház volt. Tavaly nem, de idén bementem, persze nem mondom, hogy nem féltem, szerintem én pánikoltam a legtöbbet, és aki csak a közelemben volt, annak megfogtam a kezét. A nagy bátor tett után, aki akart, az „gyilkososat” játszott a tűz körül, mások félrevonultak beszélgetni. Elég hosszúra sikeredett a játék, de legalább megtanultuk egymás nevét. Úgy hajnali egy körül a legtöbbünk már bement aludni, de az újak, este le se feküdtek, egész éjjel fenn voltak és beszélgettek. Ami a legérdekesebb, hogy másnap én fáradtabb voltam, mint ők: öregszem… 🙂

DSCN0363

Másnap reggel, a reggeli után, ismét kenukba szálltunk és eveztünk egy nagyot, majd pancsoltunk, ahol olyan vizes lettem, hogy estig nem száradt meg a hajam. Ebben közrejátszott az is, hogy délután sajnos a vihar közbeszólt, így kénytelenek voltunk behúzódni a szobáinkba. Mivel kipihentük magunkat a vihar alatt, késő délután a vacsora után a csapat egyik fele Ézsiás Attila tanár úrral ment kenuzni, a másik fele pedig Gólya Tamás tanár úrral biciklizni, be is sötétedett, mire visszaért mindenki. 10 órakor a tábor kiüresedett, mert szinte mindenki sietett a VB-t megnézni. Egészen hajnali 2-3 óráig még mindenki nyüzsgött a VB izgalmai miatt. Én a meccset kihagytam és így több időm volt jobban összebarátkozni két remek emberrel, akik közül az egyik visszatérő diákunk volt.

DSCN0447

A harmadik napon a Kalandparkba vezetett utunk, amit az időjárás még kalandosabbá tett, hiszen pillanatok alatt leszakadt az ég, és mindenki tetőtől-talpig vizes lett. Vártunk és vártunk, de az időjárás nem volt kegyes hozzánk, így sajnos vissza kellett indulnunk ebédelni. Mire az ebédlőhöz értünk, már tényleg csurom vizesek lettünk, de kárpótlásul mindenki megehetett pluszba egy óriás palacsintát, ami valami isteni finom volt, és két ember kellett hozzá. Nagy nehezen délutánra kitisztult az ég és választhattunk, hogy vízibiciklizünk, kajakozunk, bringóhintózunk, motorcsónakázunk vagy „minidöperezünk” (aminek igazából nem tudom mi volt a neve, de én így neveztem el). Mindenki jól elvolt a maga által választott eszközzel és szinte úgy kellett minket összekaparni vacsoraidőre! Este úgyszintén csendes volt a tábor, mert aznap este is VB volt.

DSCN0462

A negyedik nap már kedvezett nekünk az időjárás, ezért egy hosszabb útvonalon közelítettük meg a törzshelyünket a kenukkal. Mire odaértünk már mindenki alig várta, hogy vízben lehessen, ebédig ki se jöttünk a Tiszából. Délután mindenki mehetett strandolni, biciklizni, motorcsónakázni, „minidömperezni”, vagy csak sétálni. A délután barangolás után estére újra összejött a csapat, és sokan vagy társasjátékoztak, vagy odabent beszélgettek a szúnyogok elől elbújva. Már sokan annyira fel voltunk bátorodva, hogy lazán bementünk a „szellemházba”. Péntek hajnal volt, mire mindenki azt mondta, hogy jó, talán most már fáradt.

Péntek reggel senki se kelt fel szívesen, hiszen tudtunk, hogy a következő utunk már haza vezet, és ráadásul még az eső is esett. Egyesek kukás zsákokba bújva – védve magunkat az esőtől- elindultunk reggelizni, sajnos az idő annyira rossz volt, hogy nem tudtunk visszamenni a táborba, ezért megvártuk az ebédet ott. Páran az időt a Felelsz vagy mersz? nevű játékkal ütötték el. Anett egyik feladata az volt, hogy oda kellett mennie egy bácsihoz, és azt mondani neki: „Csókolom, Pista bácsi!” és közben meg kellett ölelnie… Ami a legviccesebb benne,hogy a bácsi német volt, és Anett úgy ráijesztett, hogy szerintem azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány. A tanárok se maradtak ki, hiszen Petrának meg kellett ölelni Ézsiás Attila tanár urat és azt mondani, hogy olyan, mintha az apukája lenne. Melindának pedig Gólya Tamás tanár úr fejét kellett megsimogatnia. Na, olyan döbbenetet se láttam még tanár úrék arcán.

DSCN0550

Szóval így telt az utolsó napunk, a buszon nem igazán tudom, hogy mi történt, mert elaludtam, de amikor megérkeztünk, már azt beszéltük, hogy mikor lesz a következő tábor, és aki akart, a másikkal telefonszámot cserélt, majd elbúcsúztunk. Nem voltunk szomorúak, hiszen egy csodás hét állt mögöttünk és még találkozni fogunk. A kapcsolatot pedig tartjuk a következő táborig. Ezt biztosan állítom, mert már itthonról írom a beszámolóm, és nem telt el olyan nap, amikor nem beszéltem volna azokkal, akiket igazán megkedveltem és a barátaimnak mondhatok, valamint tudom, hogy ha baj van, ők ott lesznek, mert tényleg mind remek emberek!

Fecske Dóra

Please follow and like us:

Comments

comments