Túloldal 11

Túloldal – Váradi Ákos novellasorozata
Az előző részeket a képekre kattintva tudod újraolvasni!

túloldal_cover_880x400tuloldal02_cover_880x400tuloldal3_cover_880x400tuloldal04_cover_880x400tuloldal5_cover_880x400tuloldal06_cover_880x400tuloldal07_cover_880x400bsmokingtuloldal09_cover_880x400túloldal10_cover_880x400

túloldal11_cover_880x400

(I. 1/11)

– Láttam, elvoltatok az este. – állt elém Szadi. Érdekes módon kezdte a beszélgetést, de meg tudtam érteni.

– Hát… – kezdtem – Most először hasznát is láttam az ittlétének.

Szadi hátrahőkölt cseppet, majd picit elfordult tőlem. Valóban durván feleltem, és nem is egészen tükrözte a véleményem. De már mindegy volt.

– De genyó vagy! – nyögte ki végül.

– Bocs! – feleltem – Kicsit hülyén jött ki ez a dolog, de amúgy eddig tényleg olyan furcsa volt.

– Konkrétan mire gondolsz?

– Idehozták, kérdezgettem tőle, hogy miért, meg hogy kicsoda is ő, de nem igazán felelt és csak bonyolított néhány dolgot – Szadi nem éppen megértően, de bólogatott – de most legalább ő is kérdezett. Mármint érdekelte, hogy hová került és hogy ki vagyok itt.

– Megtetszettél neki? – kérdezte Szadi elsietett mosollyal.

– Nem. – cáfoltam rá – Túl fiatalnak talált ide.

– Ő is? – felelt Szadi – Legalább nem voltam egyedül vele. És mit mondtál neki?

– Az igazat. Aztán megkérdeztem, hogy ő miért jött át.

– Meg sikerült tudnod?

– Nem. – mondtam – Erre még mindig nem felelt.

Szadi egy kicsit elbizonytalanodott. Őt ugyanúgy érdekelte, mint engem, de az ő élete jelenleg abból állt, hogy megéljen és, hogy erre a válaszra kérdést kapjon. Velem ellentétben, neki nem volt hová terelnie a gondolatait. Aggódtam amiatt, hogy hogyan reagál arra, hogy visszavisszük a lányt.

Egy ideig egyikünk sem szólt. István és Viki még aludtak, akik pedig felkeltek, már mind elmentek a városba. Az eső már régen elállt, a szél is csillapodott. Mindössze a város zaja szűrődött be a nyitott ablakon. Épp egy hajó zúgott el felettünk. Motorja halkan duruzsolt, mint egy magára hagyott méhkas.

– Arra sem utalt, hogy el akarna jutni valahová? – kérdezte a férfi.

– Nem igazán. – néztem el a válla fölött az ajtó felé – Inkább valami elől jöhetett. Ha valahová menne, már nem látnánk többet.

– Ez cseppet megnyugtat – mondta Szadi, majd hallgatott egy cseppet – Amikor kimegyünk, valahogy feldob. Nem szól semmit, de az arcáró’ üvölt, hogy örül annak, ami épp történik vele. – ahogy befejezte a mondatát, rám nézett, majd helyesbített – Mármint néha olyan az arca, mintha a poklot járta volna meg és most épp örül annak, hogy itt lehet. Megnyugtat, hogy van, aki ezt pozitívan éli meg.

Elcsodálkoztam. Szaditól hasonlókat ugyan hallottam, de most nem volt annyira egyértelmű oka rá, és mégis őszintébben mondta, mint máskor. Már azt is furcsálltam, hogy poklot emleget, mikor ő maga azt szokta mondogatni, hogy a pokol az a hely, ahol most vagyunk. Lehet, hogy benne ez nem így fogalmazódott meg, de épp nem igazán törődtem vele. Az érdekelt, amit magáról mondott nem az, amit a lányról.

Ha felidézem az első alkalmat, mikor belépett a szállóba, akkor láttam tőle hasonlót. Azt hittem, hogy mindig ilyen marad majd, aki majd úgy éli meg ezt az egészet, mint aki dacol vele, hogy helyesen ítéli meg a helyzetét és majd megpróbál kimászni belőle. Nem tette. Miközben az első hónapban azt hangoztatta, hogy munkát keres, még maga is elhitte, hogy talál. Napról napra elmondta nekem, hogy hol próbálkozott, majd hosszasan megtárgyaltuk azokat a helyeket, ahol én is próbáltam dolgozni. Majd pedig szépen lassan eluralkodott rajta az állandóság. A Nircon gyár volt az első munkahelye. Azóta sem tudta feldolgozni, hogy most már máshol kellene dolgoznia. Hamar bemesélte magának, hogy vége van.

Legalább is eddig. Pillanatnyilag ugyanis mintha bizakodva beszélt volna a lányról. Úgy éreztem, hogy megint változik benne valami. Most viszont gyorsabban és pozitív irányba. Reménykedni kezdtem, hogy nem kell úgy gondolnom rá, mint arra a nőre, aki az első hónapjaimban ment el, de előtte minden áron magyarázta nekem, hogy nem segítő kéz vagyok, hanem egy eszköz, ami működteti a társadalom lefolyóját. Nem akartam, hogy az ő pesszimizmusuk miatt ne lássam, hogy leér a fény a házak közé.

– Megint hol jár az eszed? – kérdezte Szadi, majd a hálóból kitántorgó Vikire pillantott.

– Közelebb, mint gondolnád. – mondtam némi várakozás után – Csak nem nagyon van mit mondanom.

– Azt elhiszem. – a férfi ekkor felállt a székből és az ajtó felé fordult – Elkérhetem a holmimat?

Bólintottam, majd előkaptam a naplót, a kulcscsomóval. 14-es ágy – olvastam magamban – 14-es szekrény. A zár kattant, majd kivettem a rekeszből egy kékes árnyalatú hátizsákot, melyben elég kevés dolog lapulhatott. Kiadtam neki, mire ő sarkon fordult, elköszönt, majd távozott.

A helyére Viki ült, majd behunyta a szemét.

– Aludtál egyáltalán? – kérdeztem tőle.

Szokás szerint nem felelt. Már-már kinevettem magam, amiért kérdeztem tőle bármit is, de egyszerűen ehhez voltam szokva. Mindenkihez beszélek, aki ide téved. Általában abban reménykedve, hogy válaszol, mert szó nélkül ülni pokolian nyomasztó érzés ennyi ember közt. Ez pedig szerintem mind két oldalra jellemző. Az, hogy szóba állok velük, az egyetlen mód arra, embereknek érezzük magunkat ilyenkor.

A lány lassan megmozdult. Szinte azonnal odafigyeltem, mert arra számítottam, hogy közölni akar valamit. A szemembe nézett, majd szűk szemekkel ugyan, de bólintott.

– Nem túl jól, igaz?

Helyeselt.

– Az ágy, vagy az álom? – kérdeztem, de amint kimondtam, éreztem, hogy erre nehezen tud felelni.

A lány viszont azonnal a vállát kezdte tapogatni, majd kezét óvatosan helyezte vissza a bal combjára, melyet még mindig húzott egy kicsit. Mióta is van itt? Egy hete? Kezdett érdekelni, hogy miért is fáj neki.

– Viki – kezdtem, majd megvártam, míg felém fordul – Megtudhatnám, hogy mi is lett a lábaddal?

A lány alig láthatóan legyintett, de nem vettem le róla a szemem. Vártam a választ. Egy ideig némán néztünk egymásra, de a csend beszédes volt. A lány arca fáradtból, fokozatosan vált megadóvá. Lassan pedig ökölbe szorította a jobb kezét és a nyitott balnak vágta.

– Valaki megütött? – kérdeztem lassan, mert nem voltam biztos benne, hogy erre gondol, de a lány szétnézett, majd alig láthatóan bólintott. Egy pillanatra megrándult az arca, de nyugodt maradt. Ugyanakkor ez a nyugalom inkább a fáradtságából eredt, mintsem az önuralmából.

– Ismerted, vagy az utcán támadtak meg? – kérdeztem, de közben igyekeztem jól érthetően tagolni a mondatot, amit megérthetett, mert mutatta, hogy az első eshetőség történt – A barátod? – pontosítottam, de igazából nem tudom, hogy miért. Féltem tőle, hogy így van, de bólintott.

– De vele jöttél át, nem? – kérdeztem elbizonytalanodva.

A lány bólogatni kezdett, majd összébb húzta magát, lábát szinte teljesen maga alá vonva. Alig láthatóan megborzongott. Hirtelen nekem is eszembe jutott az a bizonyos éjszaka, mikor a két rendész behozta a lányt. Egyedül. Furcsa volt visszagondolni, hogy milyen volt az arca. Nem volt zavarodott. Nem volt magabiztos, és nem volt még csak reményvesztett sem. A lány arca teljesen üres volt. Most pedig egy pillanatra ugyanaz az arc volt velem szemben. Bár korántsem ért olyan váratlanul, mint aznap, de megint felkavart. Ekkor jöttem rá, miért volt ilyen furcsa: Az a bizonyos üresség a szemében harag volt.

Please follow and like us:

Comments

comments