Túloldal 07 – Váradi Ákos novellasorozata

tuloldal07_cover_880x400b

/Az előző részt IDE kattintva tudod újraolvasni! Ha az elejétől kezdenéd, kattints IDE!/

(I. 1/07)

A lány bizonytalanul nyúlt a papírért, közben én is leültem. Végig nézett rajunk, majd magához ragadta a tollat és apró betűkkel írni kezdett: „Net fondek do mer vedek senkic”. Faarccal néztem a mondatot, de valójában igencsak összezavarodtam. Határozottan emlékeztem rá, hogy megkérdeztem tőle, hogy ért-e detmandul, amire nemleges választ adott.  Ahogy Istvánék arcáról kivettem, ők nem igazán értették mit írt a lány, de én szóról szóra: Jobb, ha ők nem ezt tudják.

– Net fa gale va. – mondtam, ami nagyjából annyit tett, hogy meg tudom érteni.

– Akkor én most azt hiszem, megyek. – mondta István, akiről tudtam, hogy ragadt rá némi szókincs, mi alatt itt élt. Noha nyelvtanilag nem is, de értelmileg mindenképp értette az előbb lefolyt „társalgást”, s miközben hátra fordult, magával rántotta Szadit is, aki vonakodva ugyan, de szó nélkül követte a hálóba. Beszélgetésük az ajtón túl is hallatszott, és ahogy hallottam nem érintették a lány témáját, legalábbis míg nem beszéltem, addig semmiképp.

– Most nem figyelnek. – mondtam – De jobban örülnék, ha negarélul írnál.

A lány vállat vont, majd csak annyit írt: „a barátom miatt

– A barátod miatt? – értetlenkedtem, mire a lány bólintott, majd az asztalra borult. Kezéből kiesett a toll és jó néhány centit gurult az asztalon. Nem nyúlt érte. Hiába valónak éreztem erőltetni a témát. Nem kérdeztem további részleteket. Ha akarja, leírja; hagytam rá… Nem tette. A háló felől szintén csak susmorgást hallottam, de ez nem Szadiék hangja volt. Ők is hallgatóztak. Meg tudtam érteni őket, mert a barátjuknak érezték, de a lányt is, mert Szadi néha nagyon bele tudott mászni az ember fejébe és akkor semmivel sem lehet onnan kirobbantani. Ezt összegezve a férfi azon nézetével, hogy „aki az utcára került, ott is marad”, hosszú távon kibírhatatlan vele lenni, bármennyire is legyenek jóban egymással.

Enyhe deja vu öntött el, mikor meghallottam az óra kattogását. Már megint ez a csend, noha most koránt sem volt olyan fojtogató, mint legutóbb. Úgy hat óra lehetett. Az utcáról halk csattanás hallatszott, de igazából senki nem figyelt fel rá. Az efféle zajok mindennaposak voltak.

– A barátod is negarél? – kérdeztem tőle, de annyira a kinti zajokra figyeltem, hogy én magam sem tudtam biztosan, hogy hangosan tettem-e. A lány megrázta a fejét.

– Vele jöttél át? – faggattam tovább, mire bólintott ugyan, de nem nézett fel. Arca pedig még mélyebbre merült a kezei közt. – Ő most hol van? – kérdeztem végül, de erre végleg magába borult. Noha hangot nem adott, de fejét annyira mélyen temette a karjaiba, hogy az szinte teljesen elveszett. Vállai remegtek, arca az asztallapon feküdt, de testtartása inkább volt megadó, mint védekező. Nem húzta össze magát, egyszerűen szétterült az asztalon.

Csendben felálltam és hoztam neki néhány zsebkendőt. Nem mertem megint hozzászólni. Egyszerűen leraktam az asztalra, mintha végig ott lett volna. Vártam, hogy felpillantson, de nem tette. Ahogy észrevettem, próbálta kizárni a külvilágot.

– Maradj itt! – mondtam, majd felálltam az asztaltól, miközben a szék hangos csikorgással jelezte, hogy merre tolják. A lány mintha bele is remegett volna. Odaballagtam a háló ajtajához, majd betoltam. Még kilincsre sem volt zárva. Az ágyakon Szadi ült, István és még három ember, akiket ritkán szoktam látni. Az egyiküket Júliának hívták. Azt hiszem. Felénk ez ritka név.

– Kihallgattad? – kérdezte Szadi, majd lassan hozzá tette – Fárasztó volt ugye?

Igyekeztem kizárni a tudatomból a szavait és nyugodtan válaszolni neki – Nem egyedül jött át, van egy barátja valahol, de azt pontosan ő sem tudja. – ezután leültem velük szemben egy másik ágyra – Ezt közölte önként, többet nem tudok. De néha lehetnél tapintatosabb kicsit!

– Persze – vágott közbe István, aki a nyitott ajtón eközben végig az előtérben történő eseményeket nézte – Azé’ te sem vagy semmi. – tette hozzá már-már bántóan elismerő hangsúllyal, majd a lány felé bökött, aki épp a könnyeit törölte a zsebkendőkkel.

Nem mertem hosszan nézni. Inkább Szadira néztem, aki csendben elővett a zsebéből egy marék aprót – Mennyi az idő? – kérdezte.

– Negyed hét. – feleltem – miért?

– Éhes vagyok, valószínű, hogy a lány is. Velünk evett utoljára.

István is a zsebébe nyúlt, majd átnyújtott egy ötszázast a férfinak – Akkor légyszi, nekem is hozz valamit!

Mielőtt István szólhatott volna bármit is, Szadi elképedve meredt a férfire – Honnan az istenből van ötszázasod?

– Onnan Szadi, hogy te úgy akarsz többet keresni, hogy a tiszta övezetekbe mész, én pedig üvegeket gyűjtök. – felelt István, majd elvigyorodott – Ügy lezárva, én is éhes vagyok. Siess!

Szadi nem mozdult. Nem tudni, hogy meglepődött-e vagy csak szimplán meggondolta e magát, de sehogy sem akarózott az ajtó irányába indulni. Talán megérezte, hogy nem kellene itt lennie és megmakacsolta magát? Tőle még ez is kitelik, de valójában senkinek nem volt útban. Hosszas gondolkodás után mégis elfordult és kiment.

– Haza kell küldeni. – mondta István, miután hallotta az ajtó zaját – Odaát biztosan van otthona, a szülei halálra aggódhatják magukat.

– Egyetértek. – mondtam – Mondjon Szadi akármit, nem itt van a helye. De attól tartok, hogy csak akkor tudunk segíteni neki, ha ezt ő is akarja.

István bólintott – Nem csak ő nem akarja – tette hozzá – Nos… Szadi…

– Észrevettem.

– Jó. – folytatta a férfi – Szóval először is, ha lehet, tőlünk kéne leválasztani.

Nem feleltem. Ez így elhamarkodottnak tűnt. Nem könnyített volna meg semmit. Nem akartam kimutatni, de értetlenül összehúztam a szemöldököm – az miért lenne jó?

– Szadi miatt kell. Szerintem nem kéne, hogy még jobban kötődjön hozzá.

– Kötődni? – dőltem felé, majd szinte suttogva kérdeztem – De nem ő passzolta oda neked, hogy te vigyázz rá?

– De igen. – jött a válasz – Nem akart mellette lenni, mert zavarban volt. Régen láttam ilyennek.

– Érdekes… – feleltem – A lány tud róla?

– Szerintem feltűnt neki. Szadi nehezen fedi az efféle megnyilvánulásait.

– Hát igen. – bólintottam – Egyedül az lep meg, hogy egy… na, érted. Szóval egy tinivel.

– Erre ne várd, hogy feleljek. – szólt István – Szerintem annyira nem komoly nála a dolog. Sosem tudott komolyan venni semmit.

Bólintottam. Ez olyan dolog volt, amit fél év alatt biztosan sikerült megtudnom róla, a többi téren pedig nem tehettem mást, hittem Istvánnak. Állítólag együtt jártak szakközépbe, és mikor a NirconWay leépítette a Zedbolgi üzemét, együtt küldték el őket. Ez a légitársaság egyik legnagyobb gyára. A helyi média igencsak ráharapott, hogy mennyire jó lesz a városnak, mikor megépül az új szerelőcsarnok, de két hónappal a beüzemelés után kevesen írtak arról, hogy a bővítés költségének jelentős hányada a gyártósorok robotizálására lett fordítva, és az alkatrészüzemek minden munkását elküldték. Ennek már csaknem nyolc hónapja, hogy megtörtént. Imitt-amott még volt visszhangja, de a város lakossága továbbra is annak tudatában él, hogy a bővítés munkahelyeket teremtett. A Szadiékhoz hasonlók pedig hallgatnak.

A férfi ebben a pillanatban lökte be az ajtót, majd kezében a szatyorral a hálóba lépett, és mielőtt kinyitotta volna, odahívta a lányt.

Please follow and like us:

Comments

comments