Túloldal 06 – Váradi Ákos novellasorozata

tuloldal06_cover_880x400

Az előző részt IDE kattintva olvashatod újra!

(I. 1/06)

Már kezdtem letenni arról, hogy megértsem Szadit, de még arról is, hogy elfogadjam a véleményét. Egyszerűen nem tűnt helyénvalónak, hogy így gondolkodik rólam. Főleg azért zavart, mert nem kérdeztem, mit gondol, vagy, hogy mit kéne tennem. Egyszerűen csak mondta és ez eleve nem volt jellemző rá, noha amit mondott, teljes mértékben a gondolatait tükrözte.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és valaki belépett. Nem néztem oda, mert Szadival voltam elfoglalva, de a férfi meglepett arca felhívta rá a figyelmet. Az ő száján is csak annyi csúszott ki:

– Emlegetett sza…

– Szadi! – csitítottam, miközben a lányra pillantottam – Ennél azért lehetnél tapintatosabb! – ugyanakkor én sem voltam kevésbé meglepve. Az egész jelenet annyira abszurd volt, hogy amíg Szadi nem szólalt meg, nem voltam képes elhinni, hogy a detmand lány lépett be az ajtón. De hogy mit jelentsen az egész, arra nem igen tudtam volna felelni. Kellet egy perc, mire rájöttem, mi is történt.

A léptei megviseltek voltak, a ruhája koszos, de ismerős. Még mindig abban a ruhában volt, amiben elvitték. A lábát már kevésbé húzta, de még mindig észrevehetően. Lábait bizonytalanul emelte, s továbbra is szó nélkül ült le a székre. Arcán megkönnyebbülés látszott. Örült, hogy két ismerős arcot láthat.

Szadi elég hamar „visszatért”, én pedig már a közvetlen a lány mögött jövő férfit figyeltem. Amint belépett, rögtön felém pillantott.

– Helló! – köszönt. Istvánnak hívták. Ő is megfordult itt egy párszor és szemmel láthatóan ő vezette ide a lányt. – Te gondolom, ismered ezt a lányt. – szólt.

Bólintottam, majd fellapoztam a könyvet – Korábban már találkoztatok? – kérdeztem.

– Aha – felelt István – Ez lesz itt a harmadik éjszakája, de most korábban jöttünk. Szadi elpasszolta nekem, mert fárasztotta, hogy nem érti, mit mutogat.

A lány sértődötten nézett Istvánra, majd egy székkel távolabb is ült tőle. Én közben beírtam az érkezésüket, írtam nekik egy ágyszámot, majd vetettem egy pillantást mind hármójukra. Úgy vettem ki, hogy már megismerték egymást a három nap alatt, még ha felületesen is. Furcsa volt, hogy a lány megbízott ezekben az emberekben. Szadi negyven, István harminckét éves volt és enyhén szólva lazán vették saját és mások szavait.

Erőteljesen lapoztam a naplót, mert nem emlékeztem a lány nevére, de hiába mondták, hogy már háromszor voltak itt, nem találtam meg csak Szadit és Istvánt. Visszamentem az első találkozásunkhoz, ahol megtaláltam a nevét, de a másik három napon nem.

 – Szadi! – szóltam – Mit írtatok, hogy hívják a lányt?

– Szeltai Viki. – hangzott István válasza – Miért?

– Csak úgy… – feleltem, majd én is ezt a nevet írtam a lánynak – Ő írta ugye?

– Ja. – vágta rá István – Még jó, hogy Lászlónak nem volt rossz napja, mer’ amúgy a haját tépte volna, mire rájön, hogy nem tud beszélni.

– Értem. – mondtam, majd elhallgattam.

Nem mondom, hogy sokan voltunk, de megijesztett a hirtelen fellépő csend. Istvánék susmorgásán kívül csak elvétve hallottam egy-egy lélegzetvételt és a hálóban két ember halk beszélgetését, de ahogy mi, úgy ők is elhallgattak. A lány érezhetett valamit, mikor megváltoztatta a nevét, de ahogy az arcát figyeltem, amikor beírtam a nevét, nem mert ide pillantani. Ezt azonban az öt nappal ezelőtti találkozásunk után nem csodálom. Nem voltam meglepve, mikor István kijelentette, hogy Szadi „lepasszolta”. Hirtelen elképzeltem, ahogy Szadi odaáll Istvánhoz, ahogy kijelenti: „Bocs, de most olyan helyre megyek, ami nem kislánynak való”, majd István magyarázza az értetlen lánynak, hogy „Szadinak sok voltál és egyedül akar lenni”. Arra azért kíváncsi lettem volna, hogy ez a kékvárosi incidensük előtt, vagy után történt, bár ahogy az egymás iránti kölcsönös felelősségvállalást figyeltem közöttük, valószínű, hogy előtte.

Ekkor a lány lassan felállt, majd elindult a mosdó irányába. Halk lépteit az ajtó zaja követte. Szadi felé tekintettem, aki hosszan követte tekintetével. Észre sem vettem, hogy majd felnyársaltam a szememmel: „Szadi! Legalább nem ilyen feltűnően!”. Inkább István felé fordultam, aki bár korban nyolc évvel le volt maradva, de viselkedésben legalább annyi előnye volt Szadival szemben.

Hirtelen egy rendész lépett be az ajtón, jelvényét köszönésképp az arcomba tolva. Ismertem ezt az embert, de a nevét nem tudtam volna megmondani. Évente úgy háromszor jár erre, ha súlyos esettel van dolga a rendőrségnek. Rangjához méltó tekintete mintha hegytetőről tekintene a tájra. Épp oly magasztos és épp olyan lekezelő. Utáltam a jelenlétét.

– Jó napot! – szólalt meg végül, de csak nekem nézett a szemembe.

– Jó napot kívánok! – feleltem szinte hadarva. – Kit keres?

– Öt nappal ezelőtt behoztak ide egy detmand lányt. Christine Mabekről van szó. Konkrétan őt keressük, de mindez a maga műszakja alatt történt, így helyette egyelőre maga is jó. A főnöke mondta, hogy itt találjuk.

– És én mire kellenék?

– Előkeríteni a lányt.

– Elnézést uram – mondtam zavartan – de igazság szerint, amíg láttam a lányt addig ő végig a szállóban volt.  A jelenlétemben vitte el két rendész.

– Azóta sem járt itt? – kérdezte a rendőr, miközben az asztal fölé hajolt.

– Nem tudok róla. – felelten egy pillanat habozás után.

– Láthatnám a naplót?

– Persze. – bólintottam sietve, majd odafordítottam felé a könyvet, miközben visszalapoztam az öt nappal korábbi időpontra. A rendész lapozgatta a naplót, majd hümmögve nyugtázta, hogy a név csupán egyszer fordult elő benne. Nem tolta vissza.

– Szóval pillanatnyilag nincs itt és nem is volt. – állapította meg, mire azonnal helyeseltem.

Nagyon reméltem, hogy a lány nem most szándékozik végezni, mert miatta bizony magyarázkodhattam volna. Nem mertem még a mosdó irányába sem pillantani.

– És Szeltai Viktóriának miért nincs igazolványszáma? – szólt a rendész, változatlan hangszínben, de a testtartása nem leplezte: megvagy!

Kész, vége van, ennyi volt, ebben a pillanatban végleg megállt bennem az ütő. Lehetséges, hogy rájött? Szadiékra nem számíthattam, mert a rendész számára nem léteztek. Ezt pedig ők is tudták. Csendben ültek a széken, nem mertek hosszan a rendőrre nézni. Ez a férfi már Szadit is az őrszobára vitte egyszer, így ő legszívesebben felszívódott volna.

– Mert nincs igazolványa. – feleltem – Elveszítette, mielőtt ide került volna és nem sikerült utána járni.

– És remélem, tudja, hogy az állami szállók csak negarél polgároknak nyújt szállást. – mondta erélyesen a rendész – Igazoltan negarél polgároknak.

– Igen uram. – feleltem, összerezzenve, miközben láttam, ahogy a mosdóajtón félig elfordul a kilincs, majd visszaugrik a helyére. Mintha félúton meghallotta volna, hogy mennyire súlyos a helyzet.

– Még nincs megrovása igaz? – kérdezte a rendőr, majd még közelebb lépett az asztalhoz.

– Nincs – mondtam.

– Nézze, én elhallgatom ezt magának, amennyiben egyszeri alkalom volt, de cserébe szeretném, ha feltétlen jelezné, ha látja valahol ezt a lányt! – mondta halkan, majd átnyújtott nekem egy fantomképet, amin elvileg a lány volt látható.

– Rendben! – feleltem, miközben végignéztem a képet, ahol a lánynak barna haja és valamivel hosszúkásabb arca volt, mint annak a lánynak, akit kerestek. – Köszönöm!

– Igazán nincs mit. – mondta a rendész, majd köszönés nélkül távozott. Az egész szállóban fagyos volt a levegő. Ránéztem Szadira, majd István felé tekintettem. Némán álltunk, gyöngyöző homlokkal. A hálóban is csend volt.

Odaballagtam a mosdóhoz, majd bekopogtam:

– Már elment. Kijöhetsz.

A kilincs lassan fordult, a lány pedig az eddigieknél is bizonytalanabbul lépett közénk. Remegő szemekkel körbenézett, majd tekintete megállapodott Istvánon, aki halkan csak annyit mondott:

– Üljetek le, ne álljuk körbe! – ezzel pedig ő maga is helyet foglalt.

– Jól van, minden rendben, – mondtam, miközben ismét előkerült egy papír és a toll – csak azt írd le nekünk, hogy miért keresnek ennyire!

Please follow and like us:

Comments

comments