Túloldal 05 – Váradi Ákos novellasorozata

tuloldal5_cover_880x400

…az előző részt IDE kattintva tudod újraolvasni!

(I. 1/05)

 Benyitottam a szálló ajtaján, majd a szokásos látvány fogadott. Az előtér székein egy-két táska és a hozzá tartozó emberek foglaltak helyet, valamit László – egy kollégám – az asztal mögött, kezében könyvvel valamint a helységet betöltő utcaszag. Egy év alatt nem nagyon találtam rá jobb szót, s hogy őszinte legyek, elég találónak találtam ahhoz, hogy ne is keressek másikat. Ugyanakkor közel sem volt olyan negatív értelme, mint hangzása: általában enyhe, kissé mosdatlanságra utaló szagról van szó, ami keveredik az utcán terjengő aktuális szagokkal, de sosem éri el az orrfacsarás szintjét. Van, aki észre sem veszi.

László épp olvasott. Mindig ezt teszi, ha végzett a dolgaival, nem nagyon szokott beszélgetni. Akárcsak én, ő is akaratán kívül került ide, de ő sokkal kevésbé találja a helyét, mint én. Ő jó iskolába járt, jelentős céljai voltak, melyeket pénz híján tanulmányaival akart pótolni. Mondanom sem kell, hogy nem minden téren jöttek be a számításai. Sajnos őt sem a jó szándék hozta ide, így az itt lévők számára keserű légkört teremtett, ha megszólalt, és ezt nem azért mondom, mert bunkó lett volna. A maga módján rendes ember volt, de minden mondatában megjelenik valami elkeseredettség. Sosem akart itt dolgozni és sajnos mikor ennek hangot ad, gyakran félreértik. Ezért inkább csendben ül és falja a könyveket.

– Helló! – köszöntem.

– Szia! – pillantott fel rám – Hamar jöttél.

– Nem volt dolgom. – feleltem mosolyogva, és levettem a táskám – Majd beírom, hogy végig voltál, jó?

László elmosolyodott, majd felkapta a holmiját – Megtennéd? – A válasz egyértelmű volt, a férfi pedig szinte azonnal eltűnt. A maga harminckét évével nem látszott fiatalnak mellettem, de meg kell hagyni, hogy kortársaitól határozottabban gyerekesebb arca volt. Ez a „fiatalosság” jellemezte az életfelfogását is, ami bármilyen jó akarattal párosult is, de nehezen vitte előre. Szerette levágni a kanyarokat.

Ahogy beírtam a váltást – húsz perccel korábban – én magam is elővettem egy könyvet, majd az asztalra tettem. Körbepillantottam az előtérben és a hálóban is. Csak néhányan voltunk bent. Jelen volt az apátia az öröm és egy csipet aggodalom is az arcokon. Én magam semmit sem éreztem, csak a szokásos arccal nyugtáztam, hogy nem ugrott meg a vendégek száma.

– Helló! – hallottam egy hangot magam mögül, majd az ajtó halk csattanását. Hátra sem pillantottam, rögtön tudtam, hogy Szadi az.

– Hali! – feleltem, majd odasiettem az asztalhoz beírni az érkezését – Most estig maradsz igaz?

– Igen. – szólt a férfi, majd letette a táskáját, leült. A hátizsákjából egy megkezdett szendvicset vett elő, majd eszegetni kezdett. A kenyér száraznak tűnt, de nem ropogott. A két szelet közül pedig vékonyra szeletelt párizsi kandikált kifelé.

– Le fog esni! – böktem felé az ujjammal, mire gyorsan elvette onnan a karikát és bekapta.

– Kösz! – mosolygott – Kár lett volna érte.

– Nem úgy ismerlek, mint aki engedné. – szóltam, majd hozzátettem – Tegnap melegebb volt a szokottnál.

– Ja – bólintott a férfi – Nem is jöttem be. Tegnap voltam a Parlag úton, de szerintem arra sem járok többet.

– Miért? – kérdeztem.

– Tudod… – felelt a karját tapogatva – Van arra egy pár tahó.

– Kékek? – puhatolóztam.

– Azok – jött a válasz – Én egyáltalán nem értem őket. Oké, hogy nincsenek oda a detmandokért, de velem mi volt a bajuk?

– Engem ne kérdezz… – mondtam – Egymást is gyűlölhetnék ennyi erővel.

– Áh, azt nem lehet – mondta – egymást ismerik. – egy másodpercig csendben ültünk, majd Szadi levette a kabátját – Nézd meg! Csupa folt az oldalam. – mutatta elszíneződött bőrét – De legalább csak engem találtak el. Volt egy néma kislány, akit többen is üldöztek.

– Néma kislány? – kaptam fel a fejem, s észre sem vettem magamon, hogy mennyire hangosan beszéltem – Alacsony, fekete hajú?

– Igen.  – felelt a férfi – Elég nehezen értette meg magát, azt hiszem velem akart menni.

– Aztán? – kérdeztem.

– Aztán jött négy kékszalagos, ő elszaladt én meg utána egy darabig, de engem utolértek.

– Nem tudod, merre lehet? – kérdeztem – Múlt héten rendőrök hozták ide, de most is keresik.

– Nem hiszem, hogy ugyanarról beszélünk. – mondta Szadi – Ez a lány inkább elbújni akart, nem kirabolni.

– Mit gondolsz, kik elől bujkál? – szegeztem neki a kérdést – Detmozdból szökött át és nem hiszem, hogy ismerné a helyi viszonyokat.

– Lehet benne valami. – szusszant a férfi – A Parlag úton voltunk. Az a kék város közepe, ő meg szürkeszemű. Most már értem, miért támadtak ránk.

– Merre szaladt?

– A Sanitbegi út felé. A sarkon majdnem elütötte egy autó.

– Szóval most a Keleti-városban van?

– Ha el nem kóborolt – mondta Szadi – De ha itt már járt, akkor bárhol lehet.

– Értem. – mondtam.

– Egyébként elárulnád nekem, miért érdekel ennyire? – kérdezte Szadi – Bejön netán?

Összevontam a szemöldököm, de hirtelen nem találtam szavakat – Szadi! – böktem ki végül – Ezt komolyan kérdezted? – reménykedtem a nemleges válaszban, mert már a kérdése is abszurd volt. De nem számíthattam rá.

– Nem értem mi a bajod. – mondta közömbösen – Szerintem nagyon aranyos volt, csinos és kedves is. Csak nem jött össze az élete.

– Igen, ezt mondanám, ha mondjuk, valakit felnőttként kirúgnak a munkahelyéről, vagy sosem talál rendes munkát, vagy épp rosszkor vett fel hitelt. De ő csak egy gyerek! – vágtam közbe, mert nem szerettem, mikor ilyen könnyelműen kezei a szavaim – Nem tudom feltűnt-e, de nem volt több tizenhétnél. Egy ilyen gyereknek hol vannak a szülei?

– Lehet, hogy a temetőben, Simon! – szakított félbe Szadi, és most olyan feszültség volt a hangjában, amit ritkán éreztem tőle – Egyébként is félreértesz, ez nem feltétlen korfüggő! Azt hiszed ő az egyetlen gyerek az utcán? Nap, mint nap látom őket és nem hiszem, hogy mindtől meg merem kérdezni, miként jutott ide. Én legalább kijelenthetem, hogy a saját hülyeségemből tartok ott, ahol tartok, de ez a kintiek elég nagy részére nem igaz! – szavai sosem voltak ilyen élesek és a hozzáállása is pillanatok alatt változott. Vagy csak most törték át a szavai a lazaságát? Nem tudom. Azt sem tartottam kizártnak, hogy valójában sosem volt olyan nyugodt, mint a szavai – De remélem, most sincs igazam. – tette hozzá sietve és már-már zavaróan gyorsan mosolyodott el megint.

Nem szóltam egy darabig. Nem volt mit hozzátennem, és nem is akartam visszaküldeni abba az állapotba, amelyben az előbb volt. Még egy ember lépett be az ajtón. Felírtam a nevét, érkezését és az ágyának számát, majd beengedtem a fürdőbe. Szadi még mindig az előtérben ült, közvetlen az asztal mellett.

– Köztünk már nincsenek különleges esetek Simon. – mondta – Ne értsd félre, örülök, hogy így állsz hozzánk, de az igazság nem ennyire árnyalt. Nem azért élünk az utcán, mert valaki valamit rosszul csinált, hanem azért, mert a rendszernek nincs szüksége ennyi emberre. És ami a fél év kegyelmünket illeti, éppen olyan, mint kómában tartani az embert. Lesz, aki megoldást talál, a többiek pedig megélnek, ahogy akarnak. Ennek módja már mindegy az államnak.
Simon, ne rajtunk akarj segíteni, hanem magadnak! Én negyven éves vagyok, nyolc általánossal. Ne értem akarj tenni és ne is a mi félénken próbálj segíteni, mert minket a kutya sem akar alkalmazni.

– Most először nem értelek. – mondtam a férfinek, de nem a szavai voltak homályosak, hanem a szándéka – Mit akarsz mondani?

– Hogy ne gondold túl a lány esetét! Ha mindenkivel ennyire foglalkoznál, akkor megcsömörlenél a terheink alatt. Az embernek a maga keresztjét kell viselnie, a máséra ott vannak a többiek.

– Arra kérsz, hogy hagyjam ott?

– Ha van más célod, ne foglalkozz velünk! – mondta a férfi – Márpedig tizenkilenc évesen jobb lenne, ha a most kapott pénzedből tandíjra is elraknál. Hidd el, kell majd egy jobb élethez, mert ebbe a magad fajták könnyen belekeserednek. Ehhez a hivatáshoz nem vagy elég naiv…

Nem tudtam mit felelni. Valamilyen szinten igaza volt, de nem voltam képes azonosulni a gondolataival. Egyértelmű volt, hogy más szemmel nézzük a világot, s bár egy kollégista hozzáállásával éli a saját életét, de a másokéról nem éppen gondol mást: bármilyen jól látja is a saját helyzetét, láttam rajta, hogy minden sorstársára ezt a sablont húzza. Talán dacból, de mindenképp úgy döntöttem, hogy nem fog érdekelni, mit mondott.

Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, majd egy másodpercen belül csattant is a kerethez. Ismerős arcot pillantottam meg.

 (borítókép: http://www.superbwallpapers.com)

Please follow and like us:

Comments

comments