Túloldal 03 – Váradi Ákos novellasorozata

tuloldal3_cover_880x400

Váradi Ákos novellájának harmadik része – az előzményt ITT olvashatod!

(I. 1/03)

Végeztem a söpréssel. Az egyetlen dolog, amit szerettem a takarításban, az a tiszta helység látványa. Jó volt látni, hogy más is ilyennek találja a termet. Át sem gondoltam, mit kellene még csinálni, rögtön nyílt az ajtó. A főnököm volt az.

– Simon, téged keresnek!

– Kicsoda? – kérdeztem már reflexből.

– Ledori őrnagy. A detmand lánnyal kapcsolatban.

Egy pillanatra megdöbbentem, de a tegnap este elhangzottak után már várnom kellett volna ezt a pillanatot.

– Jó napot! – köszönt előre az őrnagy – Ön volt az éjszakás három napja, igaz?

– Igen. – feleltem.

– Az a lány, akit akkor behoztak éjszakázni, eltűnt félúton a szálló és az őrszoba közt. Nem tud erről semmit?

Ledöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy el lehet tűnni egy rendőrautóból. Ugyanakkor nem ez volt, ami igazán szemet szúrt. Néhány hónapja egy-két sarokkal arrébb fekvő kisboltot raboltak ki. A térfigyelő kamerák mindent felvettek, de a rendőrség „bizonyíték hiányában” nem indított nyomozást. Mit követett el ez a lány, hogy ekkora erőkkel keresik?

– Nem igazán tudok ilyesmiről. – feleltem a rendőr kérésére, majd felpillantottam az égre. Szokatlanul felhős volt.

– El tudná mondani mi történt? – Ledori elővett egy mikrofont, majd elém tolta. Ez volt a hivatalos eljárás, nem ellenkeztem.

– Tegnapelőtt, fél egykor két rendész behozott egy detmand lányt a szállóba. Az itt töltött ideje alatt egyetlen szót nem szólt, nem vonult a hálóba és nem lépett kapcsolatba senkivel. Reggel két rendész érte jött és elvitték. Ennyi történt.

– A nevét nem tudta meg?

– Hosszas rábeszélés után hajlandó volt leírni.

– Meg tudná mutatni?

Elővettem a naplót és megkerestem az adott táblát.

– Christine Mabek. – olvastam fel.

– Ez az ő kézírása? – kérdezte az őrnagy, majd bizakodva elővett egy fényképezőt. Helyeseltem, mire lefényképezte az oldalt, majd a táblázat adott celláját. – Ez minden, amit tud?

– Igen. – mondtam, majd hátrébb léptem egy lépést. Az őrnagy megköszönte az együttműködésem, majd eltette a mikrofont. Kevéssel ez után távozott.

Nem értettem miért, és igazán azt sem, mi történt. Sokkal bővebb kihallgatást vártam. Lehet mégis csak azért voltak itt, hogy alibijük legyen a nyomozásra? De ez nem az a fajta bűn, ami zaklatná az embereket. Sőt, nem is tudtak róla. Ezzel csak magukra terelik a figyelmet. Magas volt ez számomra, de mégis megnyugtató volt a távozó rendőrautó látványa. Mintha sosem jönne vissza.

Persze ez nem volt igaz, mert majdnem minden másnap jár erre egy járőr kocsi, rend szerint új lakót hozva. Ezek az emberek nem állandó vendégek, sokuk tovább áll, vagy visszamegy a tiszta övezetekbe, ott ugyanis gazdagabb emberek laknak, többet tudnak koldulni egy embertől, mint a város más részein. Ugyanakkor e helyeknek is megvannak a maga visszásságai. A jómódú emberek irtóznak a hajléktalanok látványától, gyakran hívják rájuk a rendészeket, – joggal, hisz a tiszta övezeteken tilos a koldulás – hogy vigyék el onnan őket. Egy Szadi nevű gyakori „vendégnek” rengeteg ezzel kapcsolatos, mókás sztorija van, miképp menekült rendőrök elől, vagy olvasott be egy nercbundás nőnek.

Én sosem tudtam ilyen laza szemmel állni ehhez a témához, és tapasztalataim szerint sok más ember sem. Akik benne élnek, azokra ez különösen igaz. Minden véglet megtalálható az utcán, és nem véletlen, hogy a rosszabb véglet a gyakoribb ezen a szinten. Elvégre nem könnyű úgy életvidámnak maradni, hogy az egyetlen biztos pont az életünkben az, hogy egy szálló majd befogad minket, s ha nem találunk, valami kiutat fél év után már ott sem alhatunk. „Ijesztő ez a rendszer, de mindenesetre így működik az állami szállókban. Ezekből öt darab van a városban, és hetente összesítik a nyilvántartásaikat. Így ha az Aggastyán-hegyen már eltöltöttünk fél évet, a Parlag úton már nem fogadnak be minket.” Emlékszem, mikor ezek a szavak először elhangzottak a szálló falai közt. Egy középkorú nő mondta egy újonnan utcára került szintén középkorú férfinek. A nőnek akkor már csak egy hete volt. Munkát, fedelet, nem talált. Azóta nem láttam. Ha szerencséje volt talán eljutott egy egyházi szállóba, ha nem, akkor valamelyik aluljáróban lakhat. Jobb sorsában én már csak reménykedni tudtam.

Nem véletlen, hogy nem lakhat itt sokáig az ember. Az ilyen helyek fenntartása sokba kerül Negaréliának. Egy szálló ugyanis mérettől függően 5-10 főt alkalmaz, ágyneműk mosásával, fürdővízzel, fűtéssel és a minimálbérrel számolva is két és fél milliót eszik havonta, becsléseim szerint. És ilyen szállóból van öt, csak Zedbolgban. Országos szinten pedig 750 körül. Megérthető, miért nem ösztönöznek senkit az itt lakásra.

A forgalom nagyobb volt a szokottnál. Idén a vártnál előbb jött az tél első szele, s jöttek a novemberi hidegek. Az emberek ilyenkor már nem szeretnének az utcán éjszakázni, és akinek ez idő tájt fogynak el az éjszakái, azok nem igen remélhetnek semmit. Nyáron és ősz környékén sokan alszanak odakint, hogy a 180-napjuk ez idő alatt ne fogyjon. Egyesek városról városra mennek, de aki ezt a taktikát választja, az talál legnehezebben tartós munkát. Noha a szállók városon kívül nincsenek összekötve, de az efféle kóborlókat a sorstársaik sem nézik jó szemmel.

Lejárt a munkaidőm. A lány az éjszakás műszakom utolsó napján jött. De már megint ellenkezett a tudatom, hogy miért jut eszembe. Három nap alatt ugyan valamelyest letisztult az élmény, de nem jöttem rá, pontosan mi történt bennem. A kérdéseim nem lettek megválaszolva, nem keletkeztek új gondolatok, és már nem zaklat a tudat, hogy mi lett volna, ha nem engedem elmenni. Egyszerűen csak tudom, hogy így történt. Már sehol nem említem meg. Csak a tudatomban ólálkodik óráról órára, néha a felszínre törve. Amíg Ledori nem kérdezett róla, addig nem is gondoltam rá. Most is csupán pörög a fejemben, mint egy film, melyet nem értek, de nem is akarok feltétlen érteni.

Összeszedtem a holmim, de mikor felakasztottam a fogasra a munkaruhám, észrevettem, hogy egy garnitúra hiányzik – Hát persze… ráadtam a lányra és abban vitték el. – világosodott ki a dolog. Ha így találják meg, már lopással is vádolhatják, ráadásul a vallomásomban erről egy szót sem szóltam, ezzel pedig bizonyítják is a feltételezést. Remek… most már aggódok is miatta. És valójában ebben a pillanatban kezdett tiltakozni a tudatom a lány jelenléte ellen. Egyszerűen kérte a helyet a saját problémáinak. Nem tudta, vagy nem akarta belátni, hogy a lány az ő, azaz az én bajom. És az elmúlt négy nap tetteit nem ártott volna az előtt mérlegelnem, hogy megteszem őket.

Miért volt jó nekem, hogy ráadtam a ruhámat? Miért nem kértem vissza, amikor elvitték a lányt? Miért hazudtam az őrnagynak a lánnyal kapcsolatban? És egyáltalán miért tartok még mindig itt? Mire ezek elhangzottak a fejemben, már a lakásom előtt álltam, a kulcs pedig a zárban volt. Az első két kérdésre még csak összekapartam a választ, de ahogy a mai eseményekhez értem, a lelkiismeretem csődöt mondott. Megszorítottam a kulcsot, majd elforgattam. Kattant a zár, az ajtó kinyílt. Valahányszor nem tudtam valamit helyesen tenni, mindig ez az apátia öntött el. Akár csak a szállóban, mikor hozták őt. Utálom, mikor emiatt önt el a közömbösség. Kívülről olyan, mintha nemtörődöm lennék, de belül ennél is rosszabb. Tehetetlen vagyok, nem tudok lépni. Így volt most is. Az elsietett mondatok, gesztusok, gondolatok egyetlen leírhatatlan érzelemmé olvadtak össze, melyet egyszerűen el akartam dobni magamtól. Vissza akartam forgatni az időt, hogy be se fogadjam azt, ami ide hozott. Ledobtam a táskám az asztal mellé, majd leültem a székre. Elcsendesedtem, hogy hallhassam az óra kattogását. Nem akartam foglalkozni semmivel. Megtámasztottam a fejem, bekapcsoltam a tévét és vártam, hogy az egésznek vége legyen.

Váradi Ákos

Please follow and like us:

Comments

comments