Túloldal – Váradi Ákos novellasorozata

túloldal_cover_880x400

Váradi Ákos történetei egy másik világba kalauzolnak el minket. S hogy ki ez a titokzatos lány? A következő részből megtudod, mert folytatása következik!

Túloldal

(I. 1/01)

Már majdnem mindenki aludt a hajléktalanszállóban, mikor megszólalt mellettem a csengő, s már nyílt is az ajtó. Két rendész hozott egy fekete ruhás lányt. Láthatóan fázott s kicsit elveszettnek is tűnt a kezek szorításában.

– Jó estét! – kezdte az egyik rendész, mire letettem a kezemben tartott tollat.

– Jó estét! – feleltem – Ő honnan jött?

– A sanitbegi úton feküdt egy kapualjban. – felelte az egyik rendőr – Iratokat nem találtunk nála és szóra sem tudtuk bírni.

A lány hol a rendészre, hol énrám nézett. Csendben várta mi fog történni.

– Nézzék, a kiléte már legyen az én gondom… – kezdtem a szokásos mondandómat, amit akkor használok, ha ismeretlen embert hoznak, de az őr közbevágott.

– Attól tartok nem, Simon. Ez feltehetően Detmozdból szökött át. Csak éjszakára hoztuk be ide, mert az őrszoba most messze van. Reggelre küldünk érte egy autót.

A lány valósággal megborzongott, de nem ellenkezett.

– Rendben – feleltem. Ezek a rendészek már jól ismertek. Számos embert hoztak már ide a tiszta övezetekből, viszont az engem is meglepett, hogy ez alkalommal el is visznek valakit. A lányra néztem, aki nem sokat értett a helyzetből, s továbbra sem szólalt meg. Ahogy a rendészek távoztak, az eső hangja úgy szűrődött be a szálló előtermébe. A lányról csöpögött a víz.

– Nézd, van zuhanyzó, ott megmosakodhatsz és megszáríthatjuk a ruháidat is. Rendben? – kérdeztem szinte rutinból, de a lány csak a fejét rázta és leült egy székre – Egyáltalán érted, amit mondok?

A lány bólintott, de nem nézett rám. Ott álltam tőle pár méterre, de nem foglalkozott velem. Sőt, ha visszaidézem, igazából semmivel sem törődött.

– Tudsz egyáltalán beszélni? – kérdeztem, mire hosszú csend után rövid fejrázás formájában érkezett felelet. Erre elé toltam az asztalon fekvő jegyzőkönyvet, s rámutattam az egyik cellára – Leírnád ide a neved? Írni csak tudsz. – Ő eltolta magától a lapokat, mire én magasra emelt szemöldökkel toltam vissza elé – Nézd, értem, hogy nem akarsz itt lenni, de én nem a rendészekkel vagyok, nem nekik dolgozom. De a főnökömnek el kell számolnom veled. – nem igazán tudom mi járt a fejemben, de nem volt erőm rokonszenvesnek tűnni. Nem is számított, mert végül maga elé vette a könyvet, majd odaírt egy nevet: Christine Mabek. A név valóban detmand volt, s elbizonytalanított. Lehetséges, hogy csak az én nyelvemen nem beszél? Egy két dolgot megmagyarázott volna, így összeszedtem vaj mi kevés detmand tudásomat s megszólítottam – Dek Negarla vedek va?

A lány összehúzta a szemöldökét, majd a fejét rázta, láthatóan értetlenül. Maga felé mutatott, majd énfelém, majd az ujjait kezdte nyitni-zárni, mintha beszélne. Kénytelen voltam elfogadni, hogy a szájával erre nem képes. Felírtam hát az érkezése idejét, és az ágyának számát, de a lány továbbra is a széken ült.

– Voltál már ilyen szállóban? – kérdeztem, mire a lány a fejét rázta – Mióta vagy az utcán?

Egy darabig nem érkezett válasz, majd a lány megemelte két ujját.

– Szóval két napja?

A lány bólintott.

– Miért kerültél ki?

Nem érkezett felelet. Lejjebb szegezte a fejét, majd a falat nézte. A nadrágjáról csöpögő vízcseppek hirtelen nagyon hangosak lettek, s az eső zaja is kezdte megtölteni a helyiséget.  A háló irányából szuszogás hallatszott. Hirtelen azon kaptam magam, hogy én sem nézek a lány felé. Csend következett. Mindössze a lány ruhájáról hulló vízcseppek lassú üteme jelezte, hogy még nem állt meg az idő. Szuszogni sem mertem. Éjfél már régen elmúlt, de a lány semmi jelét nem mutatta annak, hogy a hálóba menne. Talán feszült is volt. Én mindenképp. Az utcáról csak egy autó hangja hallatszott.

A lány hirtelen magához kapta a tollat, majd remegő keze a következő szavakat írta az asztalra: „Kérlek, segíts!”. Odafordultam hozzá, de ő hátrébb húzódott. A toll nyoma alig volt olvasható, de még megértettem. Ugyanakkor nem tudtam mit kezdeni a dologgal. Egy pillanatra azt hittem elaludtam, s csak álmodom mindezt. Meredten néztem a feliratra, majd a lányra.

Hogyan? És… egyáltalán miben? – dadogtam végül. Hiába, nem felelt – Egyáltalán Detmozdból jöttél?

A lány bólintott, majd elkapta a tekintetét.

– Tehát nem akarod, hogy visszavigyenek…

Ő helyeselt.

– Nézd, innen nehezen tudok bármit is tenni. Csak hogy tudd, hajnali kettő van, és reggel jönnek érted. Nagyjából én is akkor végzek. Én nem hagyhatom el a szállót, te pedig végképp, mert ha eltűnsz, engem visznek el. – valójában én magam sem tudtam, hogy akartam-e neki segíteni, vagy nem. Semmit sem tudtam róla, rendészek hozták, a túloldalról szökött ide és még meg sem szólalt. Nem volt bizalomgerjesztő helyzet. Meredten néztem magam elé s csak annyit mondtam – Sajnálom, nem segíthetek.

Egy pillanatig még láttam a lány letört arcát, majd elkaptam a tekintetem. A lány alacsony volt, fekete hajú. Szeme egészen sötétszürke. Ez nem éppen negarél vonás, mind inkább detmand. Szóval „félvér”, gondoltam, de az, hogy nem ért detmandul, arra utal, hogy szülei még kiskorában elváltak. De arra, hogy miért nem beszél, nem tudtam volna még tippelni sem. A helység levegőjét kezdte megtölteni az utca moraja, s az óra is egyre hangosabban járt, a fokozódó zaj mégis egyre nyomasztóbb csendnek érződött. Meleg volt, de a ruhája még mindig nem száradt meg. Kihoztam neki a munkaruhámat.

– Ott az öltöző, ezeket vedd fel! – mutattam a rongyok felé, de ő csak nézett maga elé meglepetten, csak a szemöldökét emelte meg kissé. Hajából méretes vízcsepp zuhant alá az arca előtt – Vedd már fel! – kiáltottam rá zavaromban és ez engem épp úgy felkavart, mint őt. Riadt arccal sietett az öltözőbe, és vette fel a ruháimat. A bal lábát kissé húzta, s a bal kezét sem lengette járás közben. Nem tudtam miért. A pulóverem térdig ért neki, a nadrágom pedig többszöri felhajtás után is érte a földet. Vizes ruháit az asztalra tette. Láthatóan már kicsavarta, de még mindig mélyfekete színt kölcsönzött neki a nedvesség. Újabb autó hangja hallatszott, majd az óra hangos kattanása. Négy óra volt.

– Nem vagy álmos? – kérdeztem, de a lány a fejét rázta, majd ismét a falnak meresztette a szemeit. Fáradt tekintete viszont a padlóra süllyedt. Nem akartam a lánnyal foglalkozni, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni vele. Ágyba küldeni sem volt kedvem, egyszerűen nem akartam a pesztrája lenni.

Félálomban felkapta a széket és a falhoz húzta, majd azt fejtámlának használva elfeküdt a maga kis világában.

– Biztos ne vigyelek az ágyakhoz? – kérdeztem már unva a szótlanságát, viszont ő csak a fejét rázta – Te tudod… – adtam fel végül.

Ahogy elfordultam, hirtelen dúdolni kezdett. Eleinte észre sem vettem, de lassan felfogta fülem a dallamot. Meglepett, hogy a lánynak hangja is volt, még ha nem is különleges. Kissé karcos, és mély. Nem illett hozzá és nem tetszett. Ugyanakkor leültem vele szemben, hallgatni kezdtem. A dallama csak néhány hangból állt, egyszerű volt, rövid. Nem ismertem fel. Nyitva volt a szeme és egyenesen felém nézett. Arca viszont kifejezéstelen volt. Mintha nem is látna. Arca szinte teljesen a falnak simult, fehér bőrét csak a haja választotta el attól. Néha pislogott egyet.

Ahogy az idő telt, úgy aludt el a lány. Lassan, feszülten. Már nem akartam felébreszteni, de lehet, hogy jobb lett volna neki, ha elküldöm a hálóba és az ágyon alhat. Inkább elővettem egy könyvet s olvasás közben rápillantottam, hátha felébred. De nem zavarta sem a zaj, sem a neonfény.

Azt hiszem, öt óra lehetett, mikor az eső hirtelen elállt, autók pedig nem voltak sehol. Olyan mély csend ült a helységre, amilyet régen tapasztaltam. A lányra néztem, de ő még mindig aludt. Néha szusszant egyet. Néhány hajtincs az arcába lógott, fekete patakként folyva a nyakára. Szeme alatt egy könnycsepp nyugodott, de az is lehet, hogy csak a hajából csöppent oda a víz. A zavarodottságom továbbra is megmaradt, de a kezdeti apátia oldódni kezdett bennem. Kezdett érdekelni, hogy honnan jött a lány, ki ő és miért nem beszél.

Nem éreztem hasonlót az itt megszálló emberekkel kapcsolatban, meglehet, nem dolgozom itt régóta. Inkább voltam az a 19 éves suhanc, aki kényszerből került ide, mint az a segítőkész ember, akinek életcélja a segítségnyújtás. A főnököm azt mondta, hogy türelem kell ehhez a munkakörhöz, és ha állami szállóban vagy, akkor elég fizetés. Először éreztem azt, hogy nincs igaza.

Lekapcsoltam a lámpát az előtérben ahol ő aludt én pedig nekiálltam kitakarítani a fürdőket. Már semmi sem járt a fejemben. Mintha egy picit visszazuhantam volna abba az állapotba, amiben a munka kezdetén voltam.

Az utcán már világosodott, egy-két ember már fel is kelt. A lány is. Beírtam egy ember távozását, majd épp kiadtam egy másik holmiját, mikor két rendész lépett be az ajtón. Nem ők hozták a lányt. Köszöntek ugyan, de a lányoz nem szóltak. Nem mert ellenkezni. Riadt arccal nézett rám, de valamiért nem voltam képes együtt érzően ránézni. Mintha még reménykedett volna abban, hogy még segíthetek. Mindez alatt pedig bénultan álltam, s néztem, ahogy kiviszik. Az ajtóban visszafordulva vetett rám még egy utolsó pillantást. Ez már más volt. Mintha ő sajnálná, hogy ezt tette velem. Mintha végig tudta volna, hogy mi zajlott le bennem az éjszaka. De nem. Láttam, ahogy bezáródott az ajtó, és továbbra is azt az arcot láttam az üvegen. A saját arcomat.

Váradi Ákos

Please follow and like us:

Comments

comments