C. Snagoff – Gyilkos éj

Estéhez illő, félelmetes s egyben gyönyörű és megindító iromány, amely Beethoven: Holfényszonátájára íródott. A szerző Forgács Fanni 11. C osztályos tanuló.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=4Tr0otuiQuU[/youtube]

A szél ósdi hangszerként zúg a korhadt vén fák között. Halk sóhajként ér földet és odébb görget egy-egy követ, vagy apró levelet. Az erdei ösvény kihalt, csendes. Mindenki nyugovóra tért, csak a szél éber és a csillagok. A tó fekete vizén megcsillan a telihold fénye, halkan dalol a víz, miként a szél lágyan borzolja felszínét. Néhány tücsök csendes, andalító hegedűjátszmába kezd, ez az egyetlen hang, amit tisztán felismerek, a többi az erdei árnyak hangja. Az a hang, amit nem a fülünkkel hallunk. A szellő csendesen közeleg. Halkan és édesen simogatja a fák törzsét és a tó felszínét.

Mindenki neki engedelmeskedik. A tücskök hirtelen elhallgatnak. A mély, éji csend utánozhatatlan tökéllyel nehezedik rá a tökéletesnek tűnő, kihalt természetre. Mindenki nyugodalmas és csendes álmát alussza. Csak egyvalaki figyel csendesen. Hirtelen valami megtöri eme tökéletes békét. Valami van a levegőben, ami nyugtalanná teszi a lelkeket, ami megdobogtatja a szíveket és rossz érzést kelt az élőkben.

Az árnyak előjönnek. Éjszaka van. Az égen a csillagok mozdulatlan táncukkal járják körbe a hófehér lámpást, mely ma este az ég egyetlen ura. A hold ott ragyog, és holt sápadtsággal mered a kihalt tájra. Beljebb haladunk az erdőben, a bokrok száraz ágait a szél ide-oda sodorja. Közelebb merészkedik, bátorodni kezd. Hűvös, ködös levegő szállja meg hirtelen a tájat. Amit eddig láttál, most mind eltűnik szemeid elől, és a füstként tájra nehezedő gomolygó árnyak nem engedik a szemnek, hogy lásson.

A szél hirtelen erősebben kezd fújni. Fülsiketítően és vérfagyasztóan rázza meg a fák ágait és vén, rothadó törzsük nem tud ellenállni a süvítő királynőnek. A szél erős. Zúg, hömpölyög a köd. A fák csak úgy recsegnek belé. Egyre vadabb és álnokabb fuvallatok jönnek. Támad, először oldalról, majd a legalattomosabban hátulról
közelíti meg az öreg korhadt fát. Az ellen áll. Tartja a büszkeség, melyet több száz évig gyűjtött. Teste száraz, fakó és nyers. 

A szél ma este gyilkolni jött. Belekezdett a munkájába, recsegnek, ropognak a vén törzsek, a tó felszíne sistergően, rosszat sejtetően hangosan zúg, morajlik belőle néhány sikoly, amit nem lehet hallani emberi füllel, mert ez a természet sikolya. Minden más zaj megszűnt, most már csak a szél ordít, kiált és tombol. Senki nem tudja megfékezni. Erősebb, mint bármely erő, ami az éjen eljöhet. Az árnyak segítenek neki. Mindenki a szelet hallgatja, ahogy mérgében óriási fenevadként tombol. Felkapja a letört faágakat és száguldva repíti el őket a távolba, oda, ahová nem lát el a szemünk.

Az öreg, büszke fa ott áll az erdő közepén. Tartja magát. Nehezen, de próbál ellenállni a gyilkos fuvallatnak. A szél haragja könyörtelen. Ma éjjel ölni fog. Hátulról támad. A fa megriad. Elveszíti ágait, de a gyökerét nem hagyja. Óriási harcot vív a sebes széllel. Zúg, száll, kínoz, támad, lesújt, öl. Egy sebes pillanat és a fa egy óriási reccsenéssel kifordul a földből. Sírva ordít fel fájdalmas hangja, az erdő beleremeg a fa végkiáltásába.

Hirtelen csend lesz, de csak egy apró pillanat ez egész, majd a szél újra felsüvít, de már nincs benne ölési vágy. Megtette, amit meg akart, diadalmasan továbbszáll. Büszkén, emelt fővel távozik és borzolja végig az összes cserje és fa még fent maradt ágait. A tó méregfekete vize lomhán borzolódik, a köd lassan feloszlik, az ég kitisztul.

A szél eloson a fák között, és nyugovóra tér. Csend veszi át a hatalmat. Ez a gyilkosság estéje. A gyilkos estéje.

És valaki látott mindent. Valaki, aki mindent lát. Látta a szörnyű gaztettet, de nem tudott tenni ellene, mert meredt ábrázattal, holt sápadt tekintettel nézi éjjelente a tájat az égről.

A hold mindent látott. Csend lett és kitisztult az ég. Ilyen egy vihar utáni csend. Néma, mint a halál, de mégis siralmasan hangos. A víz halk gyászdalt énekel, az
erdőben síri csend.

Ma este már nem hallunk semmit, vége lett. Mindenkire rászáll a néma, éji álom.

Forgács Fanni (11.c)

Please follow and like us:

Comments

comments