Nyertes beszéd

Emlékeztek még a szónoki beszédíró pályázatra? Ha nem, akkor elevenítsétek fel. Már csak azért is, mert iskolánkból került ki a nyertes mű! Ez úton is gratulálunk Kolman Rékának (12.B), és arra biztatok mindenkit, hogy ha csak teheti, vegyen részt a városi díszünnepségen a Petőfi szobornál, ahol Réka fogja előadni a nyertes beszédét.

Felhívás
[Kattints a plakátra a részletekért!]
Aki valamilyen oknál fogva nem tud részt venni, azok itt tudják elolvasni a nyertes pályaművet!

 

Ünnepi beszéd

A közösséghez szólok, mert a közösségre emlékezünk március 15-én. Petőfi nem egy embert, az egész népet szólította cselekvésre. Együtt küzdöttek, ugyanaz a cél vezérelte őket. De mit ér a koszorúzás, a kokárda-viselés, ha nem óvjuk meg őseink örökségét, amiért harcoltak, amiért annyi vér omlott, a szabadságot!

Demokratikus államban élünk, de nincs szabadság! Osztrák sereg híján most igába hajt a munka, a hitelek, az önös érdekek. Folyamatos önsajnálatba borulunk: „Miért pont velem történik ez?” Ha végre kibújnánk a kagylóhéjunkból, láthatnánk, hogy a káosz rajtunk túlnyúlik, az egész nemzetet sújtja. Másik örökségünk az egyenlőség eszméje. A történelem során sajnos, sosem tudtuk megvalósítani. Ma is nagy különbség van ember és ember között. Van, aki gazdagabb, s van, aki alig tud megélni. Belenyugodtunk, mára már ezt természetesnek vesszük. Pedig nem az, tehetnénk ellene! Be kell látnunk, hogy bár felelősségteljes felnőtteknek tartjuk magunkat, cselekvésképtelenek vagyunk. Vakon tapogatózunk, ám ott a legegyszerűbb lehetőség: ki kellene nyitni a szemünket!

Egyes kultúrákban, úgy gondolják, az egyénben bennfoglaltatik az erő, amely jobbá teheti a világot. Ez az erő pedig nem más, mint a pozitív gondolkodás és az összetartás.

Békében, boldogan élni… ez mindünk célja. Hát miért nem teszünk érte? Be kell, hogy lássuk, mindez csak közösségben lehetséges. Jelenleg államként élünk, nem nemzetként. „Az állam meghatározott területen, közös főhatalom alatt élő emberek közössége”- írja az Értelmező Szótár. Hát ennyi vagyunk. A történelem vagy a törvény megszabta, hogy mi egy hatalom alatt állunk, ezért tartozunk össze. Kis túlzással élve mondhatnám, olyanok vagyunk, mint a juhok, akiket egy helyre tereltek. Csak a magunk bajával foglalkozunk. Gyakran találjuk magunkat szemben olyan problémákkal, amiket egymagunk nem tudunk legyőzni. S mellettünk ott áll a második, harmadik, akinek szintén szüksége lenne valakire. Háborgunk, ha a világban nem úgy történik valami, ahogyan mi azt szeretnénk. Ismét felteszem a kérdést: tudunk ellene tenni? Egymagunkban biztos, hogy nem. De ott van egy karnyújtásnyira tőlünk a másik ember is, akinek ugyanez a problémája, és még kitudja hányan, akiről semmit sem tudunk. Együtt könnyebben véghezvihető a változás, többünk véleményét jobban meghallgatják, közös erővel megoldhatjuk a problémákat. Nem csak a személyeseket, de a társadalmi gondokat is. Fogjunk össze egy jobb világért!

A nemzeti ünnep alkalmával szeretjük hangoztatni: „Magyar vagyok!”  Sokaknak a magyarság azt jelenti, hogy magyar nemzeti rockzenét hallgatnak, jelképeket viselnek magukon, ami mind külsőség. A jelszó azonban helyes: „Magyar vagyok!” Miért? Ismerem a magyar történelmet, és tanulok belőle. Mert szeretem a magyar embereket, mindenkit, kivétel nélkül.

Most nincs háború, most nem tudunk kardot ragadni, nem kántálhatunk hangzatos jelszavakat. De megannyi gond gyötri az embereket. Itt az idő, hogy segítsünk! Ez az igazi hazafiság!.

Nézzék, itt van a várva várt nemzeti ünnepünk a szokásos módon: zászlókkal, versekkel, dalokkal, koszorúkkal, megemlékezésekkel és kokárdával. Választhatunk, hogy úgy éljük meg ezt a napot, mint eddig, felszínesen ünneplő ruhába öltözve, vagy egy teljesen új szellemben, azzal a megnyugtató érzéssel, hogy tettem az országomért, tettem a népemért, az emberekért. Akkor büszkén viselhetem a kokárdát. Azt a piros-fehér-zöld szalagot, amit Petőfi és a forradalmárok tűztek a mellükre. A piros az erőt, a fehér a hűséget, a zöld a reményt jelképezi.  Az ember, aki gyáván elfordul a problémáktól, csak önmagával törődik, hogyan viselheti a pirosat? Aki nem tesz embertársaiért semmit, miért hordja a hűség fehér színét? S végül, aki saját gondjába merülve él, mardossa magát a múlt miatt, aggódik a jövőjéért, az hogy hordhatná büszkén a zöldet?  Legyünk hát mások! Együtt, mi mindannyian. Együtt képesek vagyunk jobbá tenni a világot, s akkor végre tiszta szívvel kimondhatjuk: „Magyar vagyok!” És tudni fogjuk, hogy jogosan jelentjük ki ezt. Erősek vagyunk: küzdöttünk, mertünk változtatni, túl tudtunk lépni önmagunkon-, ami nem könnyű. Hűségesek vagyunk a népünkhöz: szeretünk mindenkit, segítünk az elesetteken, közösségbe tartozunk. Reméljük, hogy egy jobb világ vár ránk: nem csüggedünk. Erő, hűség, remény. Ez vagyunk mi. A kokárda színei, a nemzeti színek. Büszkék lehetünk arra, hogy magyarok vagyunk. Nem látszatból, nem külsőségek alapján, hanem belülről, szívből és igazán. Hiszem, hogy elérhetjük ezt a világot, ahol mindenki egyenlő, és szeretetben, boldogan élnek az emberek. Nem panaszkodnak, hanem dolgoznak. Tesznek azért, hogy az emberi kapcsolatok jobbak legyenek, hogy megvalósuljon az egység ember és ember között. Nem lesz olyan, hogy magyar, roma, székely, szláv, hogy jobb vagy bal oldali beállítottságú, sem olyan, hogy keresztény, zsidó vagy más vallású. Nem lesznek különbségek, mert lehet valaki bármilyen nemzetiségű, tartozhat akármilyen politikai csoporthoz vagy felekezethez, összefog minket az, hogy mind magyarok vagyunk, hogy mindannyian emberek vagyunk.

Kívánom, hogy legyen egy minden magyar! S ha kilátástalannak érezzük is helyzetünket, soha ne hagyjon el minket őseink ereje, mutassuk meg hűségünket egymás iránt, s reméljük a szép jövőt!

Kolman Réka

 

 

 

Please follow and like us:

Comments

comments