Véget ér

Elmerültem a gondolataimban. Lassan, és megfontoltan tettem a köröket a kertben, és kerestem kérdéseimre a válaszokat. Hiábavaló kérdések voltak. Talpam alatt egy pár barnás levél zörrent meg a zöld fűben, és amikor felnéztem az acélkék égre, és a tüdőmet teliszívtam az erdei levegő friss illatával, földbe gyökerezett a lábam. Nem akarok elmenni. Újra meg újra megkérdezem magamtól: miért? Megállok a gesztenyefa alatt és visszanézek a kertre. Az összes emlékem itt van. A fűben, a fa leveleiben, amik lehullottak és az emlékek meghaltak velük együtt.

Nem tudom eldönteni, hogy milyen napszak van. Az ég sötét és borús. Az ember azt hinné, hogy este van, de hol van még az este? Veszek egy új, még nagyobb lélegzetet, mintha így akarnám elraktározni a helyet, a történteket és ezt a pillanatot. A szemeim akaratlanul is lecsukódnak és a képek, amiket látni vélek, könnyeket csalnak pilláimra. Elindulok és a pad, ami még egy hónapja telis teli volt élettel és a körötte ágaskodó rózsabokrok ontották virágaikat, most kopár, fagyott és elhagyatott hely. Lágyan hozzáérek a rózsabokron fennmaradt hervadozó virágokra, és érintésem súlyától a szirmok eleresztik a kacsot, majd lassan a földre esnek. Elindulok a kertkapuhoz és a kilincsre teszem a kezemet. Be kell látnom, hogy vége lett és várni kell a következőre. Vége lett a nyárnak. Kezemet a vaskilincsre helyezem és lassan kinyitom a nyikorgó faajtót. Végigfut a hátamon a hideg, nem tudom a széltől-e, vagy a boldogság hiányától, de abban biztos vagyok, hogy most mennem kell. Bezárom magam mögött az ajtót. Hirtelen nedves cseppek esnek a ruhámra, majd eláztatják a hajamat. Mintha dézsából öntenék. A nevemet kiáltja valaki a hátam mögül, megfordulok és megpillantom őt. A nyarat, a szerelmet, a melegséget. Jelenléte eltünteti minden rossz érzésemet, és eddigi kételyeimet. Ott áll a padnál, egy szál rózsával, én nézem őt, és a könnyeim eggyé olvadnak az esővel. Gyönyörű szeme belefúródik az enyémbe és tekintete elárulja, hogy nem rég még könnyek marták őket. Elindulok, és odaállok elé. Magához szorít, és én is szorítom. Nem hagyom, hogy még egyszer elmenjen. Az eső egyre jobban zuhog, és egyre jobban egymásba olvadunk. Belélegzem az illatát, és elönt a forróság. Vége lett a nyárnak, meghalt minden mi boldog volt, és szép. De ő itt maradt nekem, hogy öleléseivel visszarepítsen engem abba a csodálatos világba.

Forgács Fanni

Please follow and like us:

Comments

comments