Agócs Martina: Esőcseppek tánca

Városi hajnal (Urban Dawn)

“Öregedni ők nem fognak
mint azok, akik megmaradtak.
Aggkor nem sorvasztja,
utókor nem hibáztatja.
Amikor a nap lenyugszik,
vagy a hajnal megérkezik,
Emlékeink őrzik őket.

/Ivor Matanle/

 

Hajnalodott. A nap fáradt sugarai néhol már átszakították a köd szürke fátylát, de az éjszakai fények még ragyogtak. December másodika volt. A házakon már égősorok díszelegtek, és a fák fekete, holtnak tűnői ágait is gondosan kivilágították. A betonmederben kanyargó patak befagyott vizében visszatükröződött az egész város vörös fényben izzó látképe.

Nemesrévi András az ablakban állt. Eltűnődött arccal, mozdulatlanul figyelte a látványt. Néha-néha belekortyolt forró kávéjába, és ilyenkor mindig megborzongott, milyen hideg is lehet odakint. Lakása oltalmazó melegéből azonban szerette nézni e hajnali csodát. Mesebelinek találta a szállingózó hópelyheket. Szinte megbabonázta, magával ragadta a tény, hogy ez a sok apró és gyenge jégkristály mily hatalmas tettekre képes: pillanatok alatt betakar egy egész várost. Minderről saját cégének pályafutása jutott eszébe. A nyomor és a szegénység, ahonnan elindult, néhanapján még ma is kísértette, holott tudta, soha többé nem fog visszasüllyedni abba a boldogtalanságba. Nagyon lentről kezdte, s a kicsiből épített valami nagyot, majd még nagyobbat. Ma már ő volt az egyik legnagyobb vállalat vezérigazgatója, és az egyik leggazdagabb ember az országban.

A város lassan ébredezett. Elindultak az első autók, az emberek fáradt, álmos szemükkel tántorogtak ki házukból a hidegbe. A fagytól dermedt arcukon szürke komorság ült, az újabb nap unalmának képe festett ráncokat szemük alá. Néha felharsant egy-egy ideges szitok, hangos káromkodás, mikor valaki megcsúszott a friss havon.

Talán páran az én alkalmazottaim – gondolta.

Lenn az utcán, a szürkületből három homályos alak bontakozott ki. Nemesrévi szeme rájuk szegeződött. A köd miatt homályosnak tűnő személyek lassan felismerhető formát öltöttek: három, legfeljebb tizenkilenc éves fiatal volt az. Az egyik fiú láthatóan ittas állapotban bicegett a másik kettő mellett, bár úgy tűnt, ahhoz elég józan, hogy egyedül haza jusson. A középen haladó lány vörös, divatos kabátján fel-felcsillantak a jeges fehér pelyhek. Mosolygós, pirospozsgás arca ragyogott a boldogságtól. A harmadik személyt már messziről is felismerte. Helyes, sápadt arcú fiatalember volt. Sötét hajára és fekete szövetkabátjára vékony rétegben ráfagyott a hó.

Az üzletember elfordult az ablaktól. Íróasztalához lépett, és összepakolta a tegnap este rendetlenül ott hagyott iratokat. Ideges volt, és valahol le kellett vezetnie feszültségét. Meggyújtott egy szál cigarettát, majd újra belerévedt a semmibe.

Hirtelen halk kattanás hallatszott. Nemesrévi meglepetten megmozdult, miközben a még mindig kezében szorongatott csészéből pár csepp kávé az asztalra és a papírokra fröccsent. A fehér írólap éhesen szívta magába a fekete folyadékot.

A zár újra kattant egyet, majd az ajtó halkan kinyílt. A fekete szövetkabátos fiatalember lépett be rajta. Fehér arca elkomorodott, mikor rájött, nem sikerült titokban belopóznia.

– Megmondanád mennyi az idő? – Nemesrévi tekintete szigorú volt, hangja dörgött az idegességtől.

– Fogalmam sincs. Ott az óra, nézd meg.

A fiatalember egy gyors mozdulattal ledobta havas kabátját, és elindult a lépcső felé.

– Ne menj el, amíg veled beszélek! Te is tudod, hány óra van, és hányszor megmondtam már, ne tűnj el éjszakára.

– Tizenkilenc éves vagyok – fordult hátra a fiú – Azt csinálok, amit akarok. Semmi közöd sincs az életemhez.

– Amíg az én házamban laksz, az én kenyeremet eszed, addig van közöm. Majd ha elvégzed az egyetemet és lesz kereseted, felőlem oda mehetsz, ahová akarsz. Sőt, minél messzebb tőlem…

A fiú sötét szemeiben harag csillant, elfordult, és felsietett a lépcsőn. Valahol a ház távoli sarkában hangosan becsapódott egy ajtó.

– És még te leszel dühös? – kiáltotta Nemesrévi – Itt csak én vagyok feljogosítva arra, hogy dühös legyek! Hallod, Máté, csak én!

Homlokán kirajzolódott egy ér, arca vörös árnyalatra váltott. Általában nyugodt, és megfontolt személyiség volt, de nem ez az első alkalom volt, hogy fia ennyire felbosszantotta. Felesége halála óta – öt éve – nem jöttek ki igazán egymással. Általánossá váltak a veszekedések, a ház folyton kiabálástól zengett. Néha neki is fájdalmas volt bevallani, de örült, mikor fia felvételt nyert az orvosi egyetemre és felköltözött Pestre. Így csak havonta egyszer-kétszer találkoztak, de nem is bánta.

Nem volt türelme a további vitához. Már most, hajnalban is fáradtnak érezte magát, holott még egy egész nap állt előtte. Felkapta kabátját, átment az előszobába, majd kilépett a hideg, téli utcára. A fagyos levegő belecsípett arcába, a havas szellő könnycseppeket csikart ki szeméből.

Edina beletúrt dús, barna hajába. Fáradtnak érezte magát. Feje hirtelen olyan nehéz lett, mint egy kő, teste pedig nem akart úgy mozogni, ahogy szerette volna. Évek óta nem tudta megszokni a korai ébredést. Szemébe könnyeket csalt az álmosság, melyeknek fátylán nem is igazán látta a kitöltendő papírokat. Az íróasztalnál ült, dolgozott, és átkozta, hogy ilyen fáradtan is papírmunkát kell végeznie. Adóbevallások, jóváírások, cégadatok – lassan kezdett mind az agyára menni.

A hatalmas épületben egyre nagyobb volt a sürgés-forgás. A lift fel-alá száguldott, az emberek papírkötegekkel a kezükben rohangáltak, másokat kerestek, vagy ide-oda szaladgáltak valami rendkívül sürgős ügyben. Néha belé is lehelt egy kis lelkesedést ez a mozgalmas élet, most azonban nem tudott másra gondolni, csak egy meleg, puha ágyra.

Időközben megjelent főnöke is. Ma még a szokottnál is korábban jött be. Komótosan lépdelt, arca kifejezéstelen volt.

– Jó reggel, Nemesrévi úr.

A férfi szótlanul ment tovább irodája felé.

– Megint összeveszett Mátéval?

– Ennyire kiszámítható vagyok?

– Elnézést, nem akartam tolakodó lenni, csak akkor szokott ilyen dühös lenni.

Nemesrévi megállt és nagyot szippantott a levegőbe. Kissé elkeseredett tekintettel nézett titkárnőjére.

– Igaza van. Azt hiszem, már leplezni sem tudnám, hogy valami gond van otthon. Folyton veszekedünk… tényleg jobban érzem magam, ha nincs itthon.

Edina megrezzent. Nem szólt, nem adott hangot egyet nem értésének, de nőként ő soha sem kívánta volna, hogy gyermeke minél távolabb legyen tőle.

– Ugyan már, Máté jó gyerek.

– Már nem gyerek. Lassan felnőtt. itt az ideje, hogy benőjön a feje lágya.

– Ön is tudja, hogy nehéz éveken ment át.

– Ahogy én is.

A titkárnő nem akart további vitába bonyolódni. Régóta dolgozott Nemesrévinél, és ismerte Mátét is gyermekkora óta. Ő nagyon szerette a fiút, és teljesen más véleménnyel volt róla. Rendkívül okos, nagyon jó gyerek volt, akinek anyja halála után teljesen kisiklott az élete. Apja nem igazán foglalkozott vele, a munkába temetkezett, szinte egyáltalán nem beszéltek. Máté rossz társaságba keveredett, teljesen elzüllött, inni, majd drogozni kezdett. Mindenki tudott róla, csak az apja nem. Másfél éve, érettségi előtt végül a fiú kórházba került drogtúladagolás miatt. Nemesrévi csak ekkor tudott meg mindent. Nagyot csalódott fiában, és innentől viszonyuk csak még rosszabb lett.

– Mellesleg, hozna majd egy csésze kávét? – rántotta vissza a nőt gondolataiból Nemesrévi hangja – Nagyon fáradt vagyok. Nem sokat aludtam az éjjel.

– Természetesen, uram. Nemsokára viszem.

A férfi azzal belépett irodájába és becsapta maga mögött az ajtót.

Edina újra magára maradt. Karikás szemeivel végignézett a termen, majd felállt és nagyot sóhajtva elindult a folyosó felé.

A kávéautomatánál nyüzsgött az élet. Úgy tűnt mindenkinek most van szüksége egy kis koffeinre. Edina beállt a sorba és szótlanul bámult maga elé. Szokatlanul fáradt volt, és ez nem jelentett jót. Valami rosszat érzett a levegőben.

– Csak nem megint durcás a főnök? – kérdezte az egyik, szintén kávéra várakozó munkatársa – Bár, ez költői kérdés volt. Mindig az.

A titkárnő elmosolyodott. Nem szeretett pletykálni másokról, szóval inkább meg sem szólalt.

– Lesz valami értekezlet, nem? – folytatta a munkatárs – Biztos azért ideges. Tudod milyenek az üzletemberek.

– Igen, délután két vállalkozóval fog tárgyalni. Valami befektetésről lesz szó, ha jól tudom, bár engem még nem avattak be.

– Lefogadom, hogy a főnök már alig várja. Neki a munka az élete.

Edina újra magára erőltetett egy mosolyt, majd az automatához lépett. Pár perc múlva már az erős feketével a tálcáján sietett a lift felé.

A folyosón meglepetten állt meg. Egy fiatalember zsebre tett kézzel, a falhoz támaszkodva várakozott.

– Szia – Szólt a lágy, kellemes hang.

– Máté? Te mit keresel itt?

– Apához jöttem. Az irodában van?

– Igen, de nem hiszem, hogy jó ötlet bemenned hozzá. Nincs jó kedve.

– Nekem sincs – mosolyodott el a fiú – Szóval kvittek vagyunk.

Edina még egy darabig állt, és nézte, ahogy Máté átsétál a szobán, és belép az irodába. Kissé felvidította jelenléte.

– Mit akarsz itt? – Nézett fel az újságból Nemesrévi – Már itt sem hagysz nyugton?

– Csak kölcsön akarom kérni a kocsit.

Az üzletember felhorkant.

– Csak úgy se szó se beszéd bejössz ide, majd köszönés nélkül közlöd ezt velem? Komolyan gondolod?

– Nem akarok mást, csak a kulcsokat. Amint megkapom, elmegyek. Szóval add ide, kérlek.

– Kérlek. Igen, ez már közelebb van a kulcsszóhoz. Minek a kocsi?

– Laurával délelőtt vissza akarunk menni Pestre. Hétfőn óránk lesz.

– Aha. Barátnődnek nincs kocsija?

Máté arcán unalom és elégedetlenség tükröződött.

– Ne húzzuk már egymás idejét. Nincs kedvem itt ülni egész reggel.

– Nem kell itt ülnöd. Már mehetsz is. Nem adom oda a kocsit.

– Miért? – lepődött meg a fiú – most csak ki akarsz velem tolni a reggel miatt?

– Nem. Nézz már ki az ablakon! Esik a hó, fagy van. Fennakadnátok az első fán.

– Komolyan ennyire lenézel? Mintha érdekelne, min akadok fel.

– Persze, hogy érdekel. Az apád vagyok.

– Azt sem tudod, melyik egyetemre járok.

Nemesrévi arca feszült lett. Hátradőlt a kényelmes, vörös székben.

– Orvosi egyetemre jársz.

– Melyikre?

A férfi idegesen emelte fel fejét. Végignézett a szobán; átfuttatta tekintetét a dohos könyveken. Az egyik sarokban mintha egy pókhálót látott volna. Ezt meg kell majd mondani Edinának. Még sem fogadhatja így két gazdag cégigazgatót ma délután.

– Az egyikre.

– Mintha olyan sok orvosi egyetem lenne Pesten.

– Ugyan már, lényeges ez?

– Neked talán nem. Mikor is születtem?

A hangulat egyre feszélyezettebbé vált.

– Hetvenkettőben.

Máté felnevetett.

– Hetvenötben. Tényleg tökéletes tanúságát teszed, milyen jó apa is vagy.

Nemesrévi felállt, és megigazította nyakkendőjét.

– Elég volt, Máté! Nincs türelmem ehhez, ma fontos értekezletem lesz. Jobb, ha most elmész. Pestre meg menj busszal, vonattal, vagy amivel akarsz. Még édesanyád is élne, ha…

– Anyát te ölted meg! – kelt ki magából a fiú.

– Mégis mit képzelsz?

– Ha nem veszekedtél volna vele folyton, ha meghallgatod, akkor nem rohan el sírva, és nem szenved autóbalesetet! Ezt te is tudod!

Nemesrévi idegesen csapott az asztalra.

– Eddig tűrtem! Most tűnj el, és ne is lássalak! Gondolkozz el azon, hogy mit mondtál!

– Elmegyek – fordult sarkon Máté – És remélem teljesül a kívánságod. Talán nem is fogsz látni egy ideig.

Az ajtó hangosan becsapódott. Csend telepedett a szobára.

A Nap már lenyugodott, habár még csak késő délután volt. A városban újra kigyúltak a fények. A templom monumentális tömege a nyüzsgő tér fölé magasodott.

Nemesrévi ki akart menni. Be akarta szippantani a friss levegőt, tüdejében akarta érezni a tél fagyos leheletét. Unta már az értekezletet, amin ő is meglepődött. Általában élvezte, ha üzletről beszélhetett, de most minden elvonta a figyelmét: az ablakon táncoló fények, az utcai forgalom zaja, az óra kattogása.

Két társa – két cégigazgató – folyton beszélt, megállás nélkül. Már nem teljesen tudta, miről van szó. Rossz érzése volt, amely miatt nem tudott figyelni.

– Ha az árak elérik a megadott határértéket… – Jutott el tudatáig egy félmondat.

Az órára pillantott. Fél öt. Még nagyon sokáig itt kell ülnie.

A szemben ülő alak ráncos képére nézett, mintha figyelne. Az illető erősen artikulált, illetve selypített egy kicsit. A nyelv minden kemény, erős hangján próbált lágyítani. Az arcát barázdáló ezer  ránc minden szónál más-más módon mozdult meg és új alakot öltött. Ősz haja piheként borította kopaszodó fejét.

Tizenhat negyven.

Miért is beszél ezekkel az alakokkal? Most úgy érezte, máshol kéne lennie.

Az óra hangosan ketyegett. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. A csontfehér falak megnyúltak, a terem kitágult, mintha kápolna vagy ravatalozó lenne. Nemesrévi határozottan rosszul érezte magát.

Tizenhat negyvennégy.

Lassan telt az idő. Vánszorgott, akár egy vénember, talán nem is akart megmozdulni. Igaza volt Einsteinnek a relatív idővel kapcsolatban.

Tizenhat negyvenhat.

Nemesrévi arcán izzadságcseppek gurultak végig. Úgy érezte, a gyomrában verdeső pillangók könyörtelen és hatalmas lódarázzsá vedlettek, amelyek ki akarják tépni gyomrát, vagy át akarják szakítani mellkasát. Hányingere volt. Szemei vérben forogtak, arca elsápadt.

Legyen már vége – kívánta – Legyen már végre vége. Lassan feje is hasogatni kezdett. Szívébe és agyába valami rettenetes érzés hasított.

– Elnézést, uram, jól van? – kérdezte a kevésbé ráncos igazgató.

– Tessék? – Nemesrévi úgy érezte, visszatért a jelenbe. Az óra tizenhat ötvenet ütött. Feje kitisztult, végtagjai újra ellazultak. Nem is értette a korábbi rosszullétet, de szerette volna elfeledni. Nagyot kortyolt az elé készített pohárból. Ahogy a jéghideg vízcseppek legördültek torkán, felfrissült. Újra jól érezte magát.

– Természetesen. Elnézést, csak elkalandoztam egy kicsit.

Az este további része hamar elszállt. Viccelődtek egy-két gyors lejáratú hitelen, a Budapesti Értéktőzsdén, értékpapírokon. Az üzletemberek elemükben érezték magukat az irodában. Talán észre sem vették, hogy időközben leszállt az éj, a város nagy része nyugovóra tért. Odakint a város fényei ragyogtak, az ég azonban üres végtelenségként tátongott. Nem látszottak a csillagok.

Megcsörrent a telefon. Nemesrévit kizökkentette a hirtelen zaj. Kissé megrezzent, a másik két személyre nézett, majd elmosolyodott. Arcáról bocsánatkérés tükröződött. Nyilvánvalóan nem tartotta illőnek a telefonálást ilyen helyzetben.

– Elnézést – nevetett – Nemsokára elhallgat.

Pár percig némán, mosolyogva néztek egymásra. Várták a csendet, ami csakhamar be is következett.

– Hol is tartottunk? Áh, igen…

A telefon újra megszólalt. Erőszakosan, dermesztő robajjal sikított fel, szinte beleremegtek a falak.

Nemesrévi idegesen kinyomta, majd félretette a kagylót. Nem akarta, hogy újra megzavarják.

– Szóval, a devizahiteleknél tartottunk, ugye?

– Igen. Szalay úr éppen arról beszélt, milyen gátlásai vannak ez kapcsolatban. Nagyon érdekfeszítőnek találtam érvelését. Ön mit gondol?

– Nos, tulajdonképpen egyet kell, hogy értsek vele, mivel…

Újra félbeszakították. Most halk, gyenge kopogás vetett véget a beszélgetésnek. Titkárnője nem várta meg, hogy a főnök beinvitálja, kéretlenül is belépett. Nemesrévit meglepte ez az arcátlanság.

– Elnézést, uram.

– Edina, mégis, mit képzel? Fontos tárgyalás közepén vagyok, és folyton mindenki zargat…

A titkárnő nem idegeskedett, nem pirult el. Nyugodt arca volt. Nyugodt, sőt, inkább dermedt, akár a márványszobor, melyet bánat faragott simára. Szeme szokatlanul csillogott.

– Uram, a rendőrség keresi az egyes vonalon. Nagyon fontos ügyben. A fiáról van szó.

A két másik üzletember a rendőrség hallatán feszélyezve mozgolódott. Megigazították zakójukat, nyakkendőjüket.

Nemesrévi felvette a telefont.

– Jó napot uram! Lévay Ágnes vagyok és szeretném önnel közölni, hogy…

– Mit csinált?

– Tessék?

– Mit csinált már megint?

– Ki, uram?

– A fiam. Mibe keveredett már az az átkozott, hogy a rendőrségtől kell felhívniuk?

A rendőrnő elnémult. Kínos csend következett. Csak a telefonvonal zúgott, recsegett. A nőt valószínűleg meglepte és kellemetlenül érintette a kérdés.

– Nézze, uram, a szolnoki rendőrkapitányságról hívom…

– Mi közöm nekem Szolnokhoz? Figyeljen, hölgyem. Egy fontos tárgyalás kellős közepén vagyok, és most nem érek rá másodlagos ügyek kitárgyalására…

A nő idegesen köhintett. Hallhatóan dühös volt.

– Elnézést, hogy ezt most kell közölnöm, de ma délután kisiklott egy Budapestre tartó vonat. A fia is rajta volt. Sajnálom, de nem élte túl a balesetet.

A Nap lemenőben volt. Az alkony fáradtan terült el a tájon, bemázolva mindent bíborvörös színével. Fehér és vörös margitvirágok szirmai szálltak a gyenge szellőben. A szél bejárta a temető minden szegletét. Átsiklott a fehér, hideg sírkövek fölött, megsimogatta a virágokat, táncot járt a gyertyák álmos lángjával, belecsípett az emberek arcába.

Néhány idős hölgy éppen gyertyát gyújtott. Csokrokat helyeztek el egykori szerettük földi maradványai fölött, megtörölték nevüket a kövön. Tekintetük a nem messze álldogáló úriemberre tévedt.

Sápadt, meggyötört arcú férfi volt. Soha nem láttak még nála szegényebbet, noha mindig drága öltönyben jelent meg.

Minden nap kijárt a temetőbe, az egyik fehér márvány sírt látogatta meg. Öt óra előtt minden nap új gyertyát gyújtott, és gyönyörű, fehér rózsacsokrot helyezett el rajta.

Így ment ez már több éve.

Ma a szokásosnál is fáradtabbnak tűnt. Kezét zsebébe rejtette. Szoborarccal nézte végig a sírkövet.

„Nemesrévi Máté és Jókai Laura

Éltek 19 évet”

Ez állt rajta. Röviden, tömören és könyörtelenül. Talán még ma sem fogta fel ennek jelentését. Talán azért tért vissza minden nap, mert úgy érezte még van lehetősége újrakezdeni, még bocsánatot kérhet. Azért tért vissza, mert hallani akarta fia lágy hangját, amelyből nem zeng harag, sem fájdalom, csupán a családi idill és a boldogság. Így szeretett volna rá emlékezni.

Valamiért azonban a boldog békeéveket, a fia születését, gyermekkorának karácsonyait és kacagását kiszorították a dühös kiáltások és meggyötört arcok látványa. Hiába jött ki ide mindig, hiába hozott mindig szebbnél szebb csokrokat, nem lelt nyugalomra.

Felnézett az égre, amelyen véres folyamként ragyogott a haldokló Nap fénye.

– Esni fog – mondta. Nem volt ott senki, kihez szólhatott volna – Nemsokára esik.

Ahogy ezt kimondta, meleg, sós esőcseppek gördültek végig arcán.

Minden nap esett.

 Agócs Martina (12.a)

Please follow and like us:

Comments

comments