Az ember komédiája a Nemzeti Színházban

Az ember tragédiája Alföldi Róbert rendezésében

Agócs Martina (12.A) kritikája

A színházművészet nagy múltra tekint vissza. A kezdetleges Dionüszosz-kultuszból a keresztény passiókon át vezetett az út a mai, modern színházak megszületéséhez. Az idő – mint mindent – ezt is csiszolta és tökéletesítette, megőrizve a régi értékeket, ugyanakkor hozzáadva a kor jellegzetes felfogását és szellemét. A színházak ezáltal a kultúra hordozóivá, a műveltség fészkévé váltak, s legalábbis a közelmúltig azok is maradtak.

A magas kultúra feladata a közízlés művelése és a tanítás – legalábbis így tanítják az iskolákban. Sokszor azonban a rendezők fontosabbnak tartják a mű technikai megjelenését, a modern keretbe foglalását vagy egyszerűen csak a polgárpukkasztást. Ezek eredményezhetik, hogy még az egykori tanítójelleggel íródott „tragédiák” is komédiává vedlenek.

Az ember tragédiája már majdnem egy éve van műsoron Alföldi Róbert rendezésében. Akkoriban is megosztotta a nézőközönséget, és többek között a római szín nyílt szexualitása számos ellenreakciót váltott ki.

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=ZpsGnpna_gw[/youtube]

Elvitathatatlan, hogy a római szín valóban az erkölcstelenségről szól, és nem is ezt tartom a darab legnagyobb hibájának. Sokkal inkább zavaróbb volt a mű jellegének elvesztése – a rendező megpróbált kihozni mindent a színpadból, korszerűvé, maivá varázsolni, de időközben valahol elveszett az eredeti mondanivaló és mögöttes filozófia. A tizenöt színt modern, már-már idegesítő zenével és pár technikai elemmel választották el egymástól, ezen kívül azonban nem érződött a közöttük fellépő eszmei ellentét. Pár pap megjelenésén és emberégetésen kívül a színészek játéka ugyanolyan volt a bigott Konstantinápolyban, mint a ledér Rómában, a technika pedig nem segített, a túlzó fény- és hanghatások inkább rontottak a helyzeten, mintsem javítottak – talán ezek miatt alkotott a darab egy osztatlan egységet, holott tizenötöt kellett volna.

Egyébként az első húsz másodperc élvezhető. Onnantól kezdve, ha valaki filozofikus alkotásra vágyott, elkezd szenvedni. Megjelennek a hangosan éneklő – fülsüketítően kiabáló – „csillagok”, majd mindjárt az egyiptomi színben begurul egy fehér sportkocsi, fedélzetén Luciferrel és Ádámmal, akik a szorgosan dolgozó rabszolgákat és a rájuk felügyelő géppuskás őröket kémlelik. A Kepler–Stephen Hawking párhuzam pedig már végképp nem mentett meg semmit. Nem is lenne rossz ötlet ily módon modernizálni a történetet, de valahogy nem sikerült olyan jól, ahogy elképzelték.

Mindemellett maga a történetvezetés is nehezen érthető, és gyanítom, a Madách-féle művet nem olvasóknak érthetetlen. Holott az eredeti az emberiség történelmén keresztül az ellentétes eszmék bukását és megszületését, azok hibáit és gyengeségeit kihangsúlyozó írás, a színdarab fontosabbnak tartotta a technikai megjelenítést, amellyel lehet, hogy több kíváncsi fiatalt csalogat magához, de nem mondja el nekik azt, amit el kéne. E romboló, látványközpontú felfogásból pedig inkább süt a kapitalista filozófia, mint az értékközvetítés, és így még jobban nevetségessé válik a londoni szín korrupt, kapitalista világának bemutatására irányuló próbálkozás. Természetesen a színházaknak sem kötelességük folyamatosan merev ideákhoz alkalmazkodniuk, az újítás szép és jó dolog, de bizonyos határ alatt a színdarabok lesüllyedhetnek a kereskedelmi csatornák egyes műsorainak szintjére – és ez történik most hazánkban. Nem meglepő, hogy az emberek többsége egyre tiszteletlenebb és erkölcstelenebb, hiszen úgy néz ki, az erkölcs- és kultúraromboló műsorokat már nem csak a televízióból vagy az internetről öntik az emberek nyakába, hanem a magas kultúra állítólagos képviselőiből, a színházakból vagy éppen a művészfilmekből.

Alföldi Róbertnek ugyanakkor egy valamiben igaza volt: „a kultúráról azt gondolom – mondta egy sajtótájékoztatóban – hogy azt nagyon hamar tönkre lehet tenni, de nagyon-nagyon nehéz újra felépíteni.” Már csak azt nem vette észre, hogy jelenlegi munkásságával éppen ő teszi tönkre.

A történet tehát tanulságos és elgondolkodtató. A színházigazgatóknak, újságíróknak, televíziós szerkesztőknek, riportereknek fel kellene ismerniük, mekkora felelősség nyugszik vállukon, és a megbotránkoztatás, polgárpukkasztás és tudatos kultúrarombolás helyett inkább ezek ellenkezőjén kellene dolgozniuk. Addig is Madách Imre valószínűleg forog a sírjában – az igazi Nemzeti Színházzal együtt.

Agócs Martina (12.a)

(A képek a port.hu oldalról származnak)

Please follow and like us:

Comments

comments