Tündérmese

Te még meséken nőttél fel? Volt varázserőd? Tudtál hoppanálni? Féltél a mucliktól? Ismerősen csengenek az alábbi sorok:

Bóbita, Bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Béka-hadak fuvoláznak,
Sáska-hadak hegedülnek.
(Weöres Sándor: A Tündér)

Add át ezt az élményt a kistestvérednek is! Magyar népmesék, Grimm, Andersen, s a klasszikusokon kívül sok mai író meséskönyve várja, hogy felfedezzék a kicsik. Vedd ki kezéből a nintendót, s az esti robbantgatás helyett lefekvés előtt olvasd fel neki Forgács Fanni (10.c) meséjét.

Hajnalodott. A kicsiny ház lakói még nem keltek fel nyugalmas álmukból. A napsugár megcirógatta a virágok szirmait és egyre feljebb tornázta magát az égre. Hamarosan mindenhol világos lett. Az apró bogarak és a gyönyörű kertecske összes élőlénye felébredt. A kikövezett kis utacska fölött, égszínkék pillangók fogócskát játszottak. Lágy zenét játszott a szél, a méhecskék halkan zümmögtek a lilaakác szirmai alatt. A cseresznye rózsaszín virágainak illatától minden lényben szeretet és boldogság ébredt. Csodás volt a harmónia. A házikóban egy fiatal pár élt. Egyetlen gyermekük egy szőke, tündérarcú leányka volt, aki Szent Iván reggelén született és a Lili nevet kapta.

A leányka gyönyörű, göndör fürtjei aranyként csillogtak piciny kobakján. Tengerkék szemében kalandvágy égett.

Cicely Mary Barker: Csipke tündér

Az apró szépség egyre nagyobb leány lett és egyre több mindenre volt kíváncsi. Egy csodás őszi délután, éppen a kertben játszott a pillangókkal, amikor egyszer csak, különös hangra lett figyelmes. Az egyik csipkebokor ágáról, csilingelő kacagás hallatszott. Lili pici lábaival nesztelenül közeledett a csipkebokor pirosló ága felé. Amikor már egész közel volt, és egyre hangosabban hallotta a csilingelő kacajt, testével előre dőlt, fejét közelebb hajtotta, majd még dőlt egy kicsit, egészen addig, míg a csipke tüskéje megszúrta pici, puha orrocskáját. Ettől kicsit hátrahőkölt, és a csilingelő hang abbamaradt. A lányka óvatosan, – hogy a párnás, puha tenyere meg ne sérüljön – félrehúzta az egyik ágat.

A kislány szája tátva maradt a csodálkozástól.

A bokor mélyén egy apró, piros szoknyás pöttöm lányt pillantott meg. A kicsiny lénynek pillangószárnyai voltak, testét levélből és virágsziromból készült ruha borította. Mezítelen lábát vidáman lóbálta a csipkebokor egyik ágán. Rövid, bronzos fürtjei és hegyes fülecskéi voltak. A leveleken és a gallyakon amin járt, csillogó port hagyott maga után. Derűsen mosolygott rá Lilire.

 – Te énekeltél az előbb? – kérdezte a kislány.

 – Én, és a barátaim. Csak ők elmenekültek, mert megijedtek tőled. – kacagta vékonyka hangján.

 – Nem bántok senkit. Mond meg a barátaidnak, hogy nem kell félniük tőlem. Ki vagy te?

 – Én egy virágtündér vagyok.

 – Virágtündér? És mit csinálsz itt a kertben?

 – Én itt lakom. Nekem itt az otthonom a virágok között, a fákon és a fűben. A kert több tucat társamnak ad otthont, a kis tavacskában, az avarban a fa lábánál, a fák lomkoronáján, a fák törzsén található odvakban, a virágok bimbójában.

 – Még soha nem láttalak titeket! – ámult el tágra nyílt szemekkel a szőke kislány.

 – Igen, azért mert mi nem mutatkozunk. Jól elbújunk. Csak azok láthatnak minket, akik nem csak néznek, hanem látnak is. Azoknak mutatkozunk, akik nem keresnek bennünket, azoknak, akik jók, tiszták, őszinték és képesek elcsendesedni és felfigyelni a természet apró csodáira.

Circle Mary Baker: Nárcisz tündér

Lilinek tátva maradt a szája a csodálkozástól. Még soha nem látott ilyet. Varázslatos volt.

 – Hogyan szólíthatlak? Ha itt laksz, akkor biztos összefutunk még valamikor.

 – Szólíts Csipkelánynak. Azért, mert az én otthonom, ez a csipkebokor.

 – Kedves Csipkelány mesélj nekem! Mondd meg nekem hányan vagytok? Megengeditek, hogy játsszak veletek?

 – Mi nagyon sokan vagyunk. Ahány virágot csak látsz ebben a kertben, az mind egy-egy tündércsaládot rejt és én, nagyon szívesen játszok veled.

 – Mit játszik egy tündér?

 – Ó, mi tündérek nagyon sokat játszunk. Nagyon szeretünk jelmezbálokat tartani. A virágok selyemfényű, puha szirmaiba öltözködünk és vidáman táncolunk.

 – Táncoltok? – Lili lehuppant a zöld fűbe, előre nyújtotta a két lábacskáját és tátott szájjal figyelte újdonsült barátját.

 – Ó, igen! Nézd csak! Mutatok neked egy pár lépést. Ha van kedved, gyere és csináld velem!

A tündér táncolni kezdett, és röppenő léptei nyomán megannyi fényesen csillogó port szórt szét a levegőbe. Lili csodálva nézte a tündérlány varázslatos táncát, később felállt és vele táncolt. Amikor elfáradtak, Liliből újra előbújt a kíváncsiság.

 – Mit csináltok még, hogyan éltek? Taníts meg nekem mindent kedves Csipkelány!

 – Legtöbbször táncolunk, játszunk és énekelünk, de apró cselekedetekkel meglepetéseket szoktunk szerezni az embereknek. Igaz, vannak csínytevő tündérek is, akik szeretik ellopni a friss lekvárt, vagy a süteményeket, de mi, virágtündérek sokszor jelen vagyunk az ember életében.

 – Minden kertben élnek tündérek?

 – Nem. Csak a szépen gondozott, rendes kerteket szeretjük. Itt sokan élünk, mert nagyon sok minden nekünk kedvez. A kis tó, a tölgy, a cseresznye, a sok színes virág, a sok odú, ezek mind nagyon jó helyek egy tündérnek ahhoz, hogy boldogan élhessenek.

 – Csipkelány, anyuék tudják, hogy ti itt éltek?

 – Nem tudják, mert nem hisznek bennünk ezért nem is láthatnak bennünket. Tudod, amikor az ember felnő, már nem hisz a csodákban, sem a mesékben. Nem tud megcsodálni úgy egy katicabogarat, vagy egy pillangót, ahogyan te Lili. Nem képesek hinni bennünk, így a szemük elől rejtve vagyunk.

 – Én látni szeretnélek titeket, akkor is, ha nagy leszek!

 – Képes leszel látni minket, ha megmarad a hited. Látni fogsz minket, ha a lelked tiszta, gyermeki marad és nyitott minden új csodára.

 Lili és új barátja nagyon sokáig együtt játszottak, de amikor Lili iskolába ment, egyre kevesebb időt töltött Csipkelánnyal. Lefoglalta a tanulás, az új barátok, az első szerelem. Gyönyörű nagylány lett. Amikor elvégezte az iskoláit, dolgozni kezdett és családja lett. Ha tehette mindig meglátogatta szüleit a kicsiny házban és sokszor kereste a kis tündért is, de már nem találta. Nem látta. Hívogatta, de nem jött. A végén azzal nyugtatta magát, hogy gyermekként sok mindent kitalál magának az ember és a tündérek nem is léteznek csak a képzeletükben. De legbelül a szívében mégsem értett egyet a gondolataival.

            Lilinek családja lett és beköltözött a szülői házba.

A kertben üldögélt, édesapja öreg hintaszékében, körötte a gyermekei játszottak és ő felidézte a gyermekkorát. Látta, hogy az apróságok imádnak a kertben játszani, amiről a saját csodával teli élményei jutottak eszébe. Kezeit az ölében tartotta és szemeivel a csipkebokrot fürkészte. Egyszer csak, apró mozgást észlelt a bokor egyik virágja mellől, majd egy pillangószárnyú, picinyke lény bukkant elő a szúrós tüskék közül. Lili arcán végiggördült egy csillogó könnycsepp, halvány mosoly húzódott vékony ajkán.

 – Drága Csipkelány, mindig tudtam, hogy látjuk még egymást. – suttogta halkan. A piciny tündér, csilingelő kacagásban tört ki, és visszabújt a bokor rejtekébe.

Itt élnek köztünk. Apró csodák, melyek az orrunk előtt vannak, de ha túlzottan akarjuk őket, képtelenek vagyunk meglátni. Kell egy percnyi béke, kell egy kis nyugalom a szívnek, hogy meglelje a csodát. Kell, hogy higgyünk a mesékben, mert csak ez színezheti meg ezt a szürke világot.

Cicely Mary Barker illusztrációja
Please follow and like us:

Comments

comments