Székely Daniela versei

Néhány nappal ezelőtt megismerkedhettetek a 10.A-s Székely Daniela prózai oldalával, ezúttal pedig lírai vizekre evezünk. Az a rövid novella is nem egy ember figyelmét felkeltette, ebből kiindulva pedig valószínűleg megéri elolvasni a következő irományokat is.

Csillagok

 

Fekete, sötétbe borult, fényes csillagok!
Titeket nézlek, s csak rá gondolok.
Titeket nézlek, s az jár a fejemben,
Miért pont őt kell szeretnem?

 

Fekete, sötétbe borult, magányos csillagok!
A remény titeket már rég elhagyott.
Oly sokan vagytok, mégis oly egyedül
Nézitek búba hajló, keserű életünk.

Fekete, sötétbe borult, szomorú csillagok!
Megöl ez a kínkeserves állapot.
Elmennék én, messzire menekülnék,
Hozzátok, fel az égbe repülnék.

Fekete, sötétbe borult drága csillagok!
Elmennék, mégis itt vagyok.
Álmomban is egyedül ballagok,
Hisz én is csak egy csillag vagyok.

 

Jó lesz így?

 

Emlékek százai zokognak fejemben,
Siratják fájó elmúlásukat,
Szilánkos szívemet tartom kezemben,
Szétszórom, elállja utamat.

 

Szívtelen lelkem a porban vonszolom,
Úgysem kell már senkinek,
Mindig megszakad, darabjait elhagyom,
Vajon jobb lesz, ha elmegyek?
Jobb lesz, ha szemed elé nem kerülök?
Ha engem nem látsz többé?
Jobb lesz, ha némán elmerülök,
Hideg vízben dermedve jéggé?
Vajon… jobb lesz?

 

Tél

 

Keserűség tép lelkem vérző sebét,
Savas könny marja világtalan szemem.
Félek, sötét árnyék kúszik felém,
Rángatja, szaggatja, elrabolja életem.

Jégvirágba borultak a kopár gallyak,
Fagyott, rideg, kegyetlen mostoha a világ.
Dermedt, fekete varjak marnak,
Keringnek körbe-körbe, nem tudom, mi vár.

Vérvörös szilánkok szállnak a légben,
Fázom, elvesztem, már nem megyek haza.
Egyedül, egyedül fekszem a vérben,
Lassan elhal könyörgésem minden szava.

 

Otthon

Keserűségtől fűtött dalt dúdolok,
Arcomra bélyeget a bú nyomott.
Csillag hull tekintetem borús egéről,
Lepereg minden mellkasom jegéről.

Séta közben szememben alkony ragyog,
Néma lábnyomom csak romot hagyott.
Bús dalomtól lekonyul fűszál, virág,
A madáron is úrrá lesz a komor némaság.

Lelassítom lépteim, mosolyogva megállok,
A házak mögött lenyugvó napot csodálom.
Színeinek pompája könnyeimmel játszik,
Fáradt arcom sok kis vörös csepptől ázik.

Repül az idő, az ösvényre sötétség borul,
Magányosan ácsorgó lelkem hazaindul.
Közel vagyok, Házunkból meleg fény árad,
Sietek, engem otthon nagyon várnak.
Rémálom

Romba dőlt város,
Eszméletlen emberek,
Idegtépő, néma csend,
Tehetetlen szellemek.

Szívemben szorongás,
Jajdító fájdalom,
Zokogó rémálmok,
Szemekben szánalom.

Rohanó gyilkosok,
Suhogó kések,
Mindig kínoznak,
Meredten nézek.

Újra rohanok,
Futok én messzire,
Megfojtnak a kínok,
Eltűnök a semmiben…

Halkuló szívverés,
Nyugvó rémálom,
Elmúlik az életem,
Elmúlik a fájdalom.

Mélyen lesz az otthon,
Sírkő alatt, dobozban,
Eltűnik minden rossz,
Minden, amit okoztam…

Please follow and like us:

Comments

comments