A lélek zenéje

Egy tóba dobott apró kő is képes felfodrozni a felszín hullámait. A víz nem hiába az élet, a lélek metaforája a költészetben: bennünket is sok hatás ér, ami kimozdít nyugalmunkból. Hogy megtaláld a saját “tavad” fenekén a csönded, vagy épp rájöjj, miért volt súlyosabb teher egy-egy beléd dobott “kő”, több módszer van. A saját belső hangunkra való odafigyelés egyik legjobb módszere a meditáció. Ha szeretnéd meghallani lelked zenéjét, lecsillapítani elméd, megoldást keresni problémáidra ezen módszerrel, péntekenként keresd fel Bíróné Uri Márta tanárnőt, aki meditációs foglalkozásokat tart iskolánkban. De addig is, ráhangolódásképpen, egy részlet Hermann Hesse: Sziddhárta című művéből, hozzá pedig Osvárt Dániel természetképei a víz témájában. Ha magad is szeretsz fotózni, és érdekel a víz, mint elem, miért fontos, nézd meg az alábbi fotópályázatot IDE kattintva.
best_om
“Figyelték a folyót. Lágyan csengett a folyó sokszólamú éneke. Sziddhárta nézte a vizet, s képek rajzolódtak ki előtte a tovasodródó vízben: apját látta, magányosan, fia miatt bánkódva. Önmagát látta, aki szintén magányos, akit szintén távoli fiához köt a vágy. A fiát is látta, magányosan, kisfiú létére mohón belevette magát ifjúi vágyainak perzselő lángjába. Mindegyiküket saját célja irányította, szállta meg, mindegyikük szenvedett. A folyó a szenvedés hangján énekelt, vágyat énekelt, vágyakozva folyt célja felé, hangja panaszosan csengett. (…)
IMG_2942m
Fotó: Osvárt Dániel
Sziddhárta igyekezett még jobban figyelni. Az édes apja képe, a saját képe, a fia képe mind egybemosódott, Kamala képe is megjelent, s egybemosódott, Govinda képe is, meg más képek, és mind egybemosódtak, mind folyóvá lettek, folyóként mind egy cél felé tartottak, óhajtozva, vágyakozva, szenvedve, és a folyó hangja tele volt vágyakozással, perzselő fájdalommal, csillapít hatatlan szomjúsággal. Célja felé törekedett a folyó. Sziddhárta látta, hogyan siet, látta a folyamot, amely őbelőle, az övéiből és minden emberből tevődik össze, akiket csak valaha látott. A sok-sok hullám, a sok víz, mind célok felé sietett, szenvedve, sok cél felé, a víz esés, a tó, a zuhatag, a tenger felé, és minden célt elért a víz, és minden célt új cél követett, s a víz párává lett, felszállt az égboltra, majd eső lett belőle és lezuhogott az égből a földre, ismét forrás lett, patak, folyam, újból előretört, újból tovafolyt. (…)
IMG_3095m
Fotó: Osvárt Dániel
Sziddhárta figyelt. Egészen feloldódott a figyelésben, elmélyedt az odahallgatásban, üres volt egészen, befogadó, és érezte, hogy most tanulta ki egészen a figyelést, a hallgatást. Többször hallotta már mindezt, a folyó sok hangját, ma újonnan csengett mind. Már nem tudta a sok hangot megkülönböztetni egymástól, a boldog hangokat a síróktól, a gyermekieket a férfihangoktól, együvé tartoztak mind, a vágyakozás panasza és a bölcs nevetése, haragos kiáltás és a
haldokló nyögése, mindez egybefolyt, egybeszövődött és egybekapcsolódott, ezer szállal fonódva egymásba. És mindez együtt, minden hang, minden cél, minden vágyakozás, minden szenvedés, minden gyönyör, minden jó és rossz, mindez együtt volt a világ. Mindez együtt volt a történés folyama, az élet zenéje. És ha Sziddhárta figyelmesen hallgatta ezt a folyót, ezt az ezerhangú éneket, ha nem figyelt külön sem a szenvedésre, sem a nevetésre, ha nem kötötte lelkét
egyetlen hanghoz sem, úgy, hogy elmerüljön benne Énjével együtt, hanem egyszerre hallgatta őket mind, és az egészet, az Egységet érzékelte, akkor ezt az ezerhangú hatalmas dallamot egyetlen szó alkotta, az óm: a Tökéletesség.”
Fotók: Osvárt Dániel
Idézet: Hermann Hesse: Sziddhárta – ha szeretnéd elolvasni, pl.: IDE kattintva megteheted!
Please follow and like us:

Comments

comments