„Egy könnyű munka, aminek nincs sikere: azt fölösleges is megcsinálni” – interjú Udvaros Dorottyával

Udvaros Dorottya Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, jelenleg a Nemzeti Színház társulatának a tagja. A Majdnem valaki c. egri lemezbemutató kapcsán volt alkalmam beszélgetni vele a színművészi és énekes karrierről is.

Az édesanyja és az édesapja is szakmabeli volt, befolyásolta ez önt abban, hogy színésznő lett?

Igen, egészen biztosan. Először nem akartam egyáltalán színházzal foglalkozni, mert nem éltünk együtt, és valahogy tulajdonképpen kicsit haragudtam a színházra, hogy elveszi tőlem a szüleimet. Amikor elmentem hozzájuk látogatóba, Pesten éltem, ők Kecskeméten dolgoztak: akkor nagyon jól éreztem magam a színházban. Annyira tetszett minden, ami ott volt régen – még igazi fesztett díszletek voltak, amiket magukat a színészek készítettek. Az egész színháznak, az öltözőknek, hátul a díszletraktárnak olyan speciális illata volt. Aztán majdnem a gimnázium végéig én azt gondoltam, hogy orvos akarok lenni, és így az utolsó év vége felé jöttem rá, hogy nem csinálhatok mást, csak ezt. Igazándiból mégis csak ez érdekel a legjobban.

Milyen érzés volt ilyen háttérrel felnőni?

Nehéz volt. Nehéz „színészgyereknek” lenni. Nagyon rapszodikus foglalkozás. Váratlanul ráér egy színész, aztán utána hetekig egy szabad perce sincs.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy a Színművészeti Egyetemre a felvételi nem elsőre sikerült. Hogyan teltek az egyetemen töltött idők?

Az egyetem nagyon furcsa volt. Nem csak a Színművészetin, minden iskolába az a legfontosabb, milyen tanárral találkozik össze az ember – az a meghatározó. Lehet, hogy sokkal jobban valamilyen pályára állítja, mint talán maga a szülő. Sajnos a mi osztályvezető tanárunk az akkori Nemzeti Színháznak volt az igazgatója, Márton Endrének hívták. Mi voltunk az egyetlen színész osztálya. Előttünk és utánunk is csak rendezőket tanított. Valahogy egyáltalán nem értett hozzánk, hogy hogyan kellene bánni velünk. Úgyhogy a főiskolai négy év az tulajdonképpen egy kicsit kínlódás volt. Én biztosan tudtam, hogy nem vagyok jó, de egyszerre azt is éreztem, hogy tudnék jobb lenni – ott nem sikerült.

Minek a hatására sikerült?

Olyan társulathoz kerültem a Szolnoki Szigligeti Színházban, akik között egyszer csak azt éreztem, hogy olyan emberek között vagyok, akiket értek. Értem, hogy mit miért csinálnak. Akik között biztonságban éreztem magam. Akik között merek játszani. Minden szélsőséges dolgot is meg merek csinálni, nem méricskélem, hogy most ezt szabad vagy nem, vagy mennyire sikerült. Nagy szerencsém volt, hogy Szolnokra kerültem és nem Budapestre. Kifejezetten nagy szerencse volt.

Amikor először nem sikerült a felvételi, nem csalódott?

Nem. Az elsőnél eltökélt voltam, hogy menni fogok még egyszer. A másiknál már kicsit szomorú voltam, ott talán sírtam is. Nem értettem, hogy ez miért történt, mit nem csinálok jól. Akkor elgondolkodtam rajta, hogy lehet nem kéne. Nagyon akartam ezt, úgyhogy nekiveselkedtem harmadszor is. Három rosta van, és akkor tényleg üzente egy tanár apukámmal, hogy ne rontsam el, mert úgy néz ki, a második rosta után nagyjából eldöntik, hogy fel fognak venni. És akkor nem rontottam el.

Az Alföldi Róbert által rendezett István a királyban Saroltát játszotta. Hogyan teltek a próbák? Milyen érzés volt eljátszani?

A próbák nagyon nehezek voltak, mert nyáron próbáltunk. A próbateremben volt, hogy 50 fok volt. Rengeteget próbáltunk, sok táncos volt, sok volt a mozgás, bonyolult volt a díszlet. Amikor már leértünk Szegedre, tulajdonképpen már kész voltunk. Megérte ilyen sokat próbálni. Ott lent már minden tudtunk. Mivel a tévétől is felvettek, sokkal jobban tudtunk arra koncentrálni, hogy a tv felvétellel minden rendben legyen. Egy nehézség volt, hogy a zenekar fent ült az emelvényen, és a monitoron nem mindig láttuk a fényviszonyok miatt. Amikor először rájöttünk, hogy a zenekar a hátunk mögött lesz, az sokkoló volt. Jó nehéz munka volt, de megérte. Egy könnyű munka, aminek nincs sikere: azt fölösleges is megcsinálni. A nehéz munkáknak van értelme, mert aztán az ember látja, hogy nagyon nagy sikere volt az előadásnak. Nagyon jó alakítások voltak benne.

Énekléssel mikor kezdett el foglalkozni? Mi inspirálta?

Én abszolút nem akartam énekelni. A főiskolán természetesen tanultam énekelni, nagyon jó tanárom volt, de teljes mértékben a prózára koncentráltam. Prózai színész akartam lenni. Amikor ’84-ben Dés Laci megkeresett, hogy ő írna nekem egy lemeznyi dalt. Én egyáltalán nem értettem, hogy miért. Ismertem számos kolléganőmet, akik szerintem százszor jobban énekeltek, mint én. Nem értettem, hogy ő miért akar nekem dalokat írni. Nagyon eltökélt volt, kifejezetten színészeknek akart dalt írni, nem énekeseknek, és a színészek közül ő valamiért engem választott – ez titok azóta sem tudom, hogy miért történt így. Akkor viszont először megijedtem, és elkezdtem több énektanárhoz járni. Klasszikus énektanárhoz, és jazz énekeshez is: rettenetesen sokat készültem erre a lemezre. Volt valami szoprán hangom, amit a főiskolán dédelgettek, de aztán soha nem énekeltem többet, így nagyon sokat jártam énekórára, és nagyon sokat dolgoztunk Lacival a dalokon. Felmentem mindig hozzá, próbálgattunk, ízlelgettük, hogy milyen legyen. Mielőtt stúdióba mentünk, akkor is elég sokat dolgoztunk a lemezen. Akkor már nem érdekelt, miért nekem szánta: csak élveztem ezt a munkát, annyira jól esett. Azóta úgy van, hogy imádok énekelni.

Manapság így már nem is a prózai darabok érdeklik?

De, viszont az éneklés vagy koncert, vagy éppen egy olyan darab, amibe énekelni lehet, az olyan, mint az ajándékfalat a kutyáknak.

Ez a második lemez miért jött létre? Úgy tudom, hogy már az első lemez sem direkt.

Ez sem. Csináltam a Rózsavölgyi szalonban egy önálló estet, amire fölkértünk több kortárs alkotót, hogy írjanak nekünk novellát, verset, dalt. Elkezdtek dalokat írni. Kezdetben írtak egyet, majd kettőt, végül öt lett belőle. Bereményi Géza nagyon szeret dalszövegeket írni. Sok mindent csinál még mellette: regényt ír, rendez olykor – filmet is rendezett már -, de én azt hiszem, dalszöveget szeret íri a legjobban. És akkor elindulnak a sorok a fejében, és nem bírt magával. Robiban annyi zene van, hogy én ilyet még nem láttam soha életemben. Egyszerűen dől belőle. Rengeteg motívum van a fejében. Amikor látták, hogy már ennyi dal van, akkor eldőlt: legyen egy lemez.

Önnek van kedvenc száma a lemezről?

Én nagyon szeretem a prózai dalokat. Az egyik dal, ami a legelején elkészült, a Mi van veled, azt nagyon kedvelem. Az Így születtem dalt is, mert arról tudom, hogy Géza személyes története. Az ő nagyszüleiről szól ez a dal. Persze még a Túlélő dalát is nagyon szeretem, amiről pedig tudom, hogy Tamás halálára írta – az szerintem annyira gyönyörű lett.

 Interjú: Kobolák Dóra

/Borítókép: rcnews.hu/

ud
Kobolák Dóra Udvaros Dorottya öltözőjében
Please follow and like us:

Comments

comments